Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1947

• bencés diák*) Szeretnék zengő szóval, a költői nyelv minden szépségével szólni hozzátok ebben az ünnepi órában, amikor összejöttünk, mint egy nagy család, hogy köszöntsük a jubiláló Alma Matert, — de nem tudok. Gyenge a szó, erőtlen a hang, mintha huszonöt évet visszafelé forgott volna velem az idő kereke és megint tízéves fiúcska lennék, 'mint ti, kicsiny elsőosztályosok. Nézem az arcotokat, bámuló gyermekszemeteket — és magamat látom. Ketten megyünk az utcán, szeptemberi napsütésben, csilingelő villamosok, siető járókelők között. Egy deresedő hajú férfi meg egy kisgyerek. Az apám meg én. Homloka barázdás, már kicsit hajlott a háta, eltűnődő szeme a jövőbe néz. Súlyos lépéseihez szabóin az enyémet. Kezem a kezében — oly jó fogni azt az erős, meleg férfikezet! Egy kicsit félek, egy kicsit szorong a szívem. Ugy nem kívánok még komoly középiskolás lenni. Milyen lesz, milyen? Idegenek lesznek ott, hideg, okos, szigorú emberek, sötétruhás papok! Meséltek ynár nekem ilyenekről a nagyfiúk, akiket bámulva és tisztelettel hallgattam ... A gimnázium kapuja nyitva, mintha két ölelésre táruló kar nyílna ki és én mégis félve fogom az apám kezét. Csak el ne engedjen, csak itt ne hagyjon! Hosszú asztal tnögött komor ünnepélyességgel feketélő reverendákl Szeretnék visszafordulni, kiszaladni azon a nagykapun, vissza a mosolygó tanítónénik közé, vissza a játékaimhoz, görcsösen fogom az apám kezét, az övé is összeszorul egy pillanatra, azután elenged. Egy kicsit tétovázva megáll a kezem a levegőben, de nem hull alá — valaki a szemembe néz és egy másik kéz ereszkedik az enyémre. Hűvös az érintése, de olyan meleg a szorítása! Olyan meleg, mint az apámé volt. Fogja a kezem — mintha nem is akarná többé elengedni... *(Dr. Horváth László öregdiákunk zeneakadémiai beszéde az intézet jubileumi hangversenyén.)