Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1942

62 Aztán megkezdődött a tanitás. Megismertük igazgatónkat, tanárainkat, megismertük egymást. Megismertük és megszerettük... Ebben a mindnyájunkat átölelő szeretetben tanultunk, dolgoztunk, és észre sem vettük, máris elszaladt az első év. Mi pedig az elvégzett munka boldogságával — mint a bencés család legkisebb tagjai — mentünk ki a nyár örömeibe. Aztán szeptemberben olyan jó volt ismét találkozni! Látni a kedves, megszokott. jóságos arcokat. Újra munkába állani, tanulni, s érezni azt a szerető jóságot, amely beragyogta sugaraival egész diákéletünket. Mindenikünk elmondhatta itt minden baját, mindig talált rá vigasztalást; s ha Istentől eltávolodtunk, valaki mindig megfogta kezünket, s visszavezetett Hozzá. Nem iskolában, otthon voltunk. Nem „tanárok" tanítottak minket, hanem nevelő atyák. Nem osztálytársak voltunk csupán, több ennél: testvérek voltunk, Szent Benedek gyermekei. Ebben a megértő környezetben lettünk lassan kisfiúból nagyfiúvá! Új gondolataink támadtak, új kétségek gyötörtek, új vágyak tüzeltek bennünk. Eltűnt az engedelmes, rövidnadrágos kisfiú, jött helyette makacs, feleselő, figyelmetlen, hosszúnadrágos kamasz. De ebben a forrongó, felfordult, zűrzavaros világban megint nem álltunk egyedül. Volt, aki kigyomlálgatta a búzából a konkolyt, volt, aki szeretettel megfogta kezünket, és vezetett: „Fiam, ez így nem Lesz jó, ez nem a helyes út!" Megmutatta a helyes utat: ora et labora! Keresd az Istent, dolgozz becsületesen! Légy alázatos, légy istenfélő, de légy bátor, öntudatos! Merj! Akarj! Munkálkodj a legszentebb cél elérésén: Isten hü gyermeke és a haza hasznos, áldozatrakész polgára lenni. Ez az útmutatás újból erőt adott a komoly munkára. Készültünk testben és lélekben megerősödve az életre. Megkaptuk a biztos alapot, amelyre életünket felépíthetjük. — Dolgoztunk mi is ennek az alapnak a kiépítésén, de a mi gyakorlatlan kezünk nem sokra ment volna, ha nem álltak volna mellettünk atyáink, s nem irányítottak volna az alapvetés nehéz munkájában. Tőlük kaptuk minden szellemi ismeretünket, megtanulhattuk a fegyelmet, alázatosságot, az önfeláldozó munkát; elénk állították a katolikus magyar ifjú eszményét, és mi igyekeztünk is ehhez az eszményhez hasonlóvá formálni lelkünket. Terveink születtek, ambíciók tüzeltek új tettekre, s vártuk, hogy megmutathassuk, milyenek leszünk az életben, hogyan kormányozzuk kis hajónkat a hatalmas tengeren. A hajó a nagy útra már készen áll. Sima lesz-e az utunk, vagy viharos tengeren kell-e keresztülvergődnünk, ki tudja? Elérjük-e a végcélt, vagy összecsapnak-e a hullámok a fejünk felett, ki mondaná meg? Az egész világ lángokban áll. Borzalmas csaták dúlnak. Mikor szólít fegyverbe minket is a haza? Nem cseréljük-e fel az iskola padjait a harcterekkel? Mi készen vagyunk. Bárhová vessen is a sors, igaz hittel, áldozatos munkával álljuk a harcot. Egyedül nem leszünk soha. Velünk lesz Jézus, mint annakidején a viharzó tengeren a tanítványaival, velünk lesz tanáraink és szüleink féltő gondja, szeretete, és velünk lesz töretlen hitünk és akaratunk, amellyel kitartunk a végső győzelemig... A napsugaras diákéletnek már vége, indulnunk kell tovább. Nem megyünk üres kézzel, üres szívvel az életbe. S mindazt, amink van, itt kaptuk. De vájjon hogyan viszonoztuk azt a sok jót, amit itt adtak nekünk? Hogyan tettük könnyebbé a nehéz lélekalakítást, hogyan segítettünk atyáinknak az alapvetésben? Paionios, a nagy görög szobrász, szoborba akarta faragni a szárnyas Niké istennő alakját, úgy, ahogy azt a maga lelkiszemeivel látta: karcsúan, égbeszökkenően, diadalmas-szelíden mosolyogva. Kiválasztotta a legtisztább márványt, és munkába fogott. A mester kezei alatt lassan alakulni kezdett a szobor. Már elké-