Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1942

63 szült a test végtelenül finom arányú alakja, kivéste a szárnyakat is, de az arc szelíd mosolya sehogy sem sikerült. A mester dolgozott tovább. Apró, gonosz kis szilánkok véresre csipkedték verejtékes arcát, de a szobor nem mosolygott. Már-már reményét vesztve abbanhagyta a munkát, de egyszerre úgy érezte, hogy a szobornak sikerülnie kell. Üjult lelkesedéssel csiszolta, véste a szobrot, s fáradságát végre siker koronázta. A régóta áhított, megálmodott mosoly megjelent az arcon, a mű tökéletes lett. Eldobta a vésőt, kalapácsot, ujjongó elragadtatással nézte a müvét. S íme! A holt szemekbe fény költözik, a merev szárnyak megmozdulnak, az istennő lelibben a talapzatról, és letörli a mester homlokán gyöngyöző verítéket... A nyolcéves szobrászmunka végetért. Erős szív, erős kéz, müvészlélek kellett ahhoz, hogy az öntudatlan lélekszobron megjelenhessék az Istengyermek mosolya. Mindnyájunk igaz szeretete és mélységes hálája törli le a verítéket mestereink homlokáról. Köszönjük, hogy vállalták ezt a nehéz munkát és véghez is vitték azt. Köszönjük mindenekelőtt a mi szeretett osztályfőnök urunk jóságát. Talán őt sebezték meg legfájdalmasabban az apró, gonosz szilánkok, amelyek akarva-nemakarva lepattogtak faragatlan kőtelkünkről. Köszönjük áldott jó igazgató urunk atyai szeretetét, amelyet oly sok csínytevésünk sem tudott elhomályosítni. De köszönjük minden tanárunk megértését, amely sok bosszús óra ellenére is mindig segített minket, mindig a javunkat akarta. Köszönjük minden kalapácsütésüket. Megérdemeltük. De köszönjük minden kedves órának az emlékét is, amelyet együtt töltöttünk el. Tartsák meg ezt a nyolcadik osztályt, — amely talán élénkebb volt a kelleténél — jó emlékezetükben. A jó Isten áldja meg munkájukat, és engedje meg, hogy még sok-sok fiút nevelhessenek Istennek és a hazának. Mi kifelé megyünk. Elhagyjuk a nyugalmas, biztonságos fészket. Néhány nap még, s nem leszünk diákok többé. Kit erre, kit arra szólít majd az élet, s oly jó azzal a tudattal nekivágni a nagy útnak, hogy vigasztalást keresve mindig visszatérhetünk iskolánk szeretett, öreg falai közé. Nyolc évvel ezelőtt innen indult el a kisdiák boldog izgalomtól repeső szívvel, gyors, türelmetlen léptekkel a templomba. S most innen ballag a vén diák, lassan, lehajtott fejjel, hisz oly nehéz a szerető környezetet, annyi kedves emlék helyét elhagyni! Átlépi a nagy kapu küszöbét. Egy pillanatra megáll, de aztán felemeli fejét és megindul egyre egyenesebben, egyre bátrabban, egyre gyorsabban. Fiatal, erős dal fakad az ajkán, a munka, a gyözniakarás dala. S mögötte az iskola kapujának két szárnya úgy tárul feléje, mint két ölelő, hívogató, visszaváró kar... ...És indul már az öreg diák... Diákélet, mese, csodák. Ködbetűnö aranyvilág Isten hozzád!... Ifj. Decsy János, VIII. o. Az intézet szeretett igazgatója, a jóságos Kandid atya pedig megható szavakkal indította útnak öreg fiait: „...Az oltártól indultok el szívetekben Jézussal. Ha majd túlságosan nehéz lesz a küzdelem, és nem bírjátok a terhet viselni; ha majd szíveteket bánat nyomja és lelketek vérzik, jertek bizalommal hozzánk! Mi megfogjuk a kezeteket, és visszavezetünk ide a szentségi Krisztushoz, aki mindig megbocsát, minden terhet megenyhít, letörli a könnyeket, és új erőt ad az életre..." így lészen!