Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1941

33 A gyermekek művészi képzése mindig fontos, hilborúban kettőzötten kellene a szülőknek, nevelőknek arra törekedniök, hogy a gyermekek zenét, éneket, rajzot, festést tanuljanak. Háborúban az értékek rangsora is megváltozik. A jelen háttérbe szorul a jövővel szemben, az egyén a közösséggel szemben. Az emberi élet értéke kisebb lesz, mások megbecsülésében, értékelésében is eltolódások állnak elő. De az is bizonyos, hogy a nemes ellenfelek még a küzdelemben is megbecsülik egymást, amint erre a mostani háború is sok szép példát tud nyújtani. A nevelőnek meg kell ragadnia ezeket az alkalmakat, fel kell használnia a példákat, hogy ezzel is egyengesse az utat a béke mentalitása felé, amely a kölcsönös megértésen, megbecsülésen, bizalmon épül fel. Azzal, hogy részvétet ébresztünk a háború ártatlan áldozatai iránt, nem csökkentjük a harci kedvet, amely nélkül nincsen győzelem, de kifejlesztjük az élet, a tulajdon nagyobb megbecsülését, azt a mély emberi érzést, amely minden nemeslelkű ember sajátja. A nemzetek egymás közötti kapcsolata teljesen fel van dúlva: a verseny, a vetélykedés, a küzdelem, amely több-kevesebb hevességgel mindig megvan, a háborúban életre-halálra menő harccá válik. A gyermek csak az öldöklő harcot láitja, de nem veszi észre az ellenfélnek azokat a belső tulajdonságait, azokat az értékeit, amelyek a béke versenyében napfényre kerülnek és amelyek egy nemzet helyét a világ rendjében és a történelemben előre kijelölik. Hogy egy nemzet nagy tudjon lenni a háborúban, előbb a békében kellett naggyá lennie — és ezt a nagyságot hiba volna elrejteni az ifjúság elöl. Az ellenfél lebecsülése inkább árt, mint használ. Ehelyett objektíven meg kell ismertetni az ellenség igazi nemzeti karakterét, értékes tulajdonságait, azokat az eredményeket, amelyeket a tudományban, művészetben, irodalomban elért, a teljesítményeket, amelyeket a kultúra, a technika fejlesztésével végbe vitt. Ezzel felébresztjük az ifjú nemzedékben a legszebb törekvéseket, hogy egyrészt akarjanak dolgozni saját nemzetük érdekében, másrészt tanuljanak objektív ítéletet s így készüljenek elő arra az időre, amikor a népek megint békésen egymás mellett és egymásra utaltan élnek. Ez nem jelenti sem az ellenség felmagasztalását, sem a magunk büszke öntudatának csorbítását — hanem azt a helyes és biztos ítéletet, amely minden küzdelemben: sportban, gazdasági harcban és fegyveres mérkőzésben egyaránt nélkülözhetetlen. Az ifjú lélek erősen vonzódik minden felé, ami a szokottnál különb, amiben nagyszerűség, hősiesség van. A nemes erények: bajtársiasság, a hazaszeretet nagy tettei, az önfeláldozás megdobogtatják az ifjú szíveket. És ez jól van így, mert belső mozgalmasság, lelkesedés nélkül nagy jellemek sohasem alakulnak ki. A háború ennek kitűnő iskolája — de ha a nevelő észrevétlenül nem irányítja ezt a lelkesedést, ezt a belső tüzet, könnyen káros is lehet. A hősi példák könnyen romantikus álmodozót formálnak a gyermekből, aki egész életén keresztül arra vár, hogy egyszer majd szembe kerül egy hősi tettel és nagy, rendkívüli emberré, hőssé lesz. Az ifjúság ideálja mindig a rendkívüli teljesítmény: a világrekord, az önfeláldozás, a hősi tett. De azt már kevésbbé tudja, hogy rendkívüli teljesítményekre az alkalom is ritka, a rátermettség meg sokkal-sokkal ritkább. Meg kell magyaráznunk, hogy a háborút nem a kimagasló teljesítmények, a rendkívüli bátorság dönti el, hanem sokkal inkább a vezetés tudománya, aztán a névtelen katonák százezrei és az otthoni munkáskezek, szóval azok, akik nem tesznek semmi mást, mint némán engedelmeskednek. A nevelő akkor teszi a harcoló nemzetnek is a legnagyobb szolgálatot, meg egyben ezzel készíti elő tanítványait a legjobban a békére is, ha az ifjúság lelkesedését a névtelen munkára, önzetlenségre,• a másokért való áldozatos életre irányítja. A mindennapi élet szürke munkájának