Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

Búcsúszó 1940/41. A természet a Tavasz himnuszát zsongta, amikor a nyolcasok egymás kezét fogva, könnyes szemekkel lépkedtek, búcsúdalt énekelve a kápolnától az udvarra vezető folyosókon. Könnyes szemű Édesanyák és Édesapák figyelték az ő „ballagó" fiaikat. Azután lassan minden elcsendesedett s Kója Béla maturáns e szavakkal búcsúzott a nyolcasok nevében: „Paionios, a görögök híres szobrásza nagy munkában volt. Niké szobrát, a győzelem szobrát készítette. Régen dolgozott már rajta, de csak nem akart életté válni vésője alatt az, ami a lelkében élt. De nem csüggedt. Dolgozott. Vésője alatt szikrázott a márvány. Fáradtságos, hosszú munka után, egyszerre csak megállt a művész. Elfáradt talán? De nem, hiszen bámul, mint aki álmot lát. Igen, álmot látott. A gyönyörű fehér márvány-istennő ereiben megindult a vér... Mozgott a szem... Mosolygott az arc... Azután leszállt-a márvány talpazatról. A Győzelem istenasszonya térdet hajtott a művész előtt és csak ennyit mondott: Köszönöm a létet!" Nyolc évvel ezelőtt, mikor Szüleink idehoztak minket, mi is hatvanan, akik most itt állunk, márványtömb voltunk. Az ifjúságért élő tanárszobrászok kezébe kerültünk, akik nyolc éven át alakították, formálták, csiszolták az alaktalan tömböt. Bizony sokszor szikrázott a márvány, csattogott a véső, de egyre jobbá, egyre szebbé alakult a tömb. S most végül nyolc évi kemény munka után elkészültek az emberszobrok, kifaragta őket a jóság, szeretet. S ez a hatvan emberszíves szobor most lelép a talapzatról, mosolyog az arc, letérdel a művészek előtt és csak ennyit mond: Köszönöm! Igen. Köszönjük a szeretetet, köszönjük a jóságot, de köszönjük az erélyt s a szigort is, hisz ezek mind, mind hozzájárultak kialakításunkhoz. Istenem! Mi minden is történt ezalatt a nyolc év alatt. Hogy is volt? Amikor végigszaladt az első csengetés a folyosókon, lassan elült a lárma, mintha titkos kéz tapogatta volna végig a nagy iskola ereit és hideg, félős nyugalmat simított volna mindenkire. Elkezdődött valami. Elindult felénk sok könyvbe zárt titok. Évhegyek álltak fel előttünk, melyeket meg kell mászni. Ó, milyen tisztán érzem azt a pillanatot! Talán mosolygok is rajta, hiszen azóta megroskadtak ezek a hegyek, mint tél után a vakondtúrás, de az emlékek olyan tisztán állnak fel előttem, hogy a mosoly felszárad arcomon s hagyom, hogy vetítődjenek emlékképeim a fehér lélekvászonra. Az ünnepélyes sapkafeltétel. Istenem! Milyen büszkén is hordtuk, egy tábornok nem jár úgy vastag, vöröscsíkos nadrágjában, mint mi jártunk dagadó, büszke mellel a Paxos bencés sapkában. Azután megkezdődött a munka hétköznapjainak hosszú-hosszú láncolata. Multak az évek. Kongregációs avatás. Mély áhítattal lépdeltünk, mint kis rövidnadrágos,