Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

86 fehérzoknis bencés diákok! Majd a cserkészet. De szép is volt! Az avatás. Megcsókoltuk a zászlót s fogadkoztunk tiszta szívvel a „jó-munkára". A felejthetetlen táborok. Tábori misék. Éjjeli szolgálat. Esti ima. De pereg gyorsan tovább a film. Kis diákból nagy diák lesz, megnő a nadrágja, de vele együtt esetlenül karjai, lábai, elérkezik az esetlen kamaszkor. Ó, hányszor álltunk a tükör előtt, boldogan húzogatva a pelyhedző legénytollakat. Majd felvetődtek a problémák, megindultak a lelkiviharok. Ó, de Istenem ezek milyen szépen lecsillapodtak a szombat délutánok csendjében elmondott, meghitt beszélgetések közben, mikor leomlott a kőfal tanár és diák között s szabadjon így mondanom, jó barát beszélt a barátjával. Szomorú képek a filmen. Temető. Istenem, nyolc év alatt három diáktársunk koporsójánál álltunk könnyes szemekkel, megilletődve. Elmentetek. Ti már túl vagytok a „nagy" Érettségin is. Miklós, Jóska, Béla imádkozzatok értünk, hogy egykor mi is megnyugvást találjunk ott, ahol, reméljük, Ti már nagyon boldogok vagytok. Tovább a lélek filmszalagja. Most vidám képek következnek. Pályaudvar. Rikkancsok. Árusok, kalauzok kiabálása. Zaj. Sürgő-forgó emberek. Mozdonyok pöfékelése, mosolygó diákcsoport. Hová mennek? Hová? Akarattyára! Igen. Közben ez is felépült. Kis diákok, Édesapák, Jótevők szeretettel adott adományából. De meg is lett a téglagyüjtésnek az eredménye. Szeretettéglából felépült az Üdülő, hogy a beléje adott szeretetet sugározza gyönyörű rózsakertjével együtt az ott boldogan pihenő diákságra. Más képet látunk. Ragyogó napsütés. Üde, zöld gyep. Vörös salak, s vidáman sportoló diákok kerülnek szemeink elé. Férfias versenyben, sportszerűen küzdenek a győzelmi babérokért. Most rózsaszínű képek következnek. Igen. Szemünk elé tárul a tánciskola rózsaszínű bódulata. Zsong a terem. Halk zongoraszó. S Édesanyák mosolyogva figyelik táncoló fiaikat. Ennek is vége. Most már a közelmúlt eseményei peregnek. Az utolsó előtti Te Deum. Kilép az előző nyolcadik, átadják nekünk a zászlót. S mi ígérjük, hogy tisztán visszük tovább. Az utolsó Veni Sancte. Mosolyogva üdvözöljük az új első osztályt, hogyne, hiszen ezek már nekünk fogják átadni a nefelejts csokrot. Még egy-két kép. Munkás hétköznapok. Az utolsó felejthetetlen lelkigyakorlat. Végeszakad hirtelen a filmnek... S most itt állunk... Torkunkat szorongatja valami, keblünkre ráfekszik egy kimondhatatlan érzés, könnyfátyolos szemmel kérdezzük: Hát vége? Vége a gondtalan, pajkos diákéletnek? Vége? Komoran jön a válasz: Igen! Vége! Egy nagy vállalkozást tehát befejeztünk, de sokkal nagyobb áll előttünk. Az iskolapadból íróasztal lesz, a termek átalakulnak hivatali szobává. Nem szól többé az iskola csengője, helyette a gyárkémények dudálását halljuk majd. Minden átalakul. Átváltozik. S mi, kissé szomorkásán, de bizakodással, fiatalos optimizmussal, diadalmas nagyotakarással kilépünk az Életbe. S ezt, hogy így hagyhatjuk itt az iskola padját, hogy így léphetünk ki az Életbe, ezt köszönjük szeretett Igazgató Urunknak, és áldott Tanárainknak. Nem Ígérünk, de majd cselekszünk. Érezzük, hogy olyankor hagyjuk el az iskolát, amikor az életbe kilépő fiatalságtól sokat, nagyon sokat vár a nemzet. Kidőlnek sorra a legjobb zászlóvivők. De mi felemeljük, és megőrizzük tisztán a zászlót, s vagy győzelemre visszük, vagy mi is elesünk és betakar a zászló, de makulátlan marad. Nyitott szemmel járunk a világban, nem vagyunk elvakítva, látunk, s ismerjük a bajokat. S mi mégis optimisták vagyunk, mégis merünk bizakodni, mert a mi