Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939
33 ban és vigyázva hallgatják az olvasó olvasását és reflexióit. Ezek a reflexiók már nem a tanár ajkáról röppennek a tanítványok felé, hanem a mélyebben élő olvasóéról és szemlélőéről. Itt a magyar írás nagy mondanivalója közös élménybe melegíti a tanárt és a diákot egyaránt. Itt a nagy varázs kezdődik: akaratlanul rámutatni a magyar könyvre, hogy a tanuló érezze a kényszerítő szózatot: tolle, lege! Az eddig is élt irodalom most tovább kíséri a növendéket az életbe. Egyik talán nagyon szerelmese lett az irodalomnak és tanárává lesz, a másik mérnök vagy közgazdász lesz, de szakkönyvei között ott találjuk a magyar remekírókat és a mostani magyar írókat, és el is olvassa azokat. Megtartja és megszívleli az olvasmányból, amit értékesnek tart, a többit elveti, vagy megérti. Ebben az osztályban okvetlen kell a tanárnak egykét olvasási élményórát tartania. Ez az útravaló tanítványainak. El kell vinniök magukkal a magyar könyv, a magyar írás szeretetét, mert a magyar írásnak mindig volt, van és lesz mondanivalója minden magyar számára. Rajtunk és nyolc esztendei nevelő-tanító munkánkon múlik, hogy ez a mondanivaló termékeny talajra hulljon. Rövid értekezésünk során nem tudományos didaktikai és pedagógiai értekezést akartunk adni, hanem egy magyar irodalomtanár reflexióit nyujtottuk. Megtehettük volna azt, hogy forrásmunkák bőséges igénybevételével, lélektani analízis és spekuláció segítségével dolgozzuk fel a témát, de az volt az érzésünk, hogy száraz elméletet adtunk volna. Ez az elmélet a sine sanguine corpus szépségeit magán viselhette volna, de távol esett volna az élettől. Nem is mertük volna azt megtenni, hogy mérnöki libellával megvonalazott utat mutassunk, vagy írjunk le az olvasó előtt, aki mindenkor valami hasznos és hasznosítható dolgot keres az ilyenfajta eszmefuttatásban. A könyvek alapján dolgozó gyakorlati pedagógiai író hasonlatos az utazási események, útleírások írójához, aki a térképen teszi meg az utat és ha valaki utána indul, egészen más eseményekkel, problémákkal és tájakkal találkozik. így járta a sorok írója végig az irodalomtanítás útját, mint itt leírta. Ebben a leírásban természetesen lehetnek, sőt bizonnyal vannak is kisebb-nagyobb hibák, tévedések, melyek a több szem többet lát elve alapján, vagy a későbbi gyakorlat következtében módosulni fognak. Mentségünk az, hogy az irodalmat mi is éltük, mikor tanítványainkkal igyekeztünk megéletni. Ez a munka számunkra nem a munka robot jellegét viselte, hanem szépségeiben bontakozott ki. Ha expressis verbis nem is mutattunk rá mindenegyes lépésnél azokra a mozzanatokra, amelyek a nemzeti nevelés szempontjából hasznosíthatók az irodalom tanításában, mégis minden nevelő-tanító megmozdulásunknál ott voltak elválaszthatatlanul ezek a momentumok. A magyar irodalom véresen, könnyesen, szépségesen magyar élet minden sorában. Ha ezt az életet felfejtettük, megmutattuk tanítványainknak, már besegítettük őket a magyar életbe és ezzel a nemzeti nevelést szolgáltuk, mert a cél hangoztatása vagy tudatosítása nélkül is mélyebben, öntudatosadban magyarokká tettük őket. Elértük ezt azzal, hogy ezt a felfejtést nem a tudós munkájával és eszközeivel végeztük el, hanem élményi alapon. Az élménnyel kapcsolatosan még egy pillanatra vissza kell térnünk a tanári egyéniséghez. Most az Utasítások, a Tanterv alapján vessünk egy kérdést a tanári egyéniségre. El kell oszlatnunk azt a kifő-