Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

34 gást, hogy a törvényes rendelkezések a tanári egyéniséget gúzsba kötik. (Ezt legfeljebb egy-két túlbuzgó pedagógiai vezető éri el azzal, hogy elgondolásait a tanárokra akarja erőltetni.) A törvényes rendelkezések azzal, hogy irányító eszméket adnak a tanár számára, csak segítik a tanár munkáját és az erőltetett egyéni Koncentráció helyett igazibb koncentrációs felfogás felé segítik a tanár munkáját éppen azáltal, hogy mozzanatait az általános nevelő és tanító, szempontok szerint helyezi el a középiskolai nevelésideál céljának elérésére. A törvényes rendelkezések a módszerről nem szólanak. Ha a tanuló bevonását említik is a munka közösségébe, itt is szabadkezet adnak a tanárnak. Ha a tanár igazán egyéniség és tárgyának szeretete és a tárgy anyagának fölényesen biztos tudása és jó lelkes előadókészséggel egyesül nála, folyamatos előadásából (ebben nyilvánul meg legjobban az igazán ható egyéniség) több eredmény származik, mintha tanítványait beleerőltetné valami látszateredményekre vezető öntevékenységbe. Ilyenfajta munkát láttunk az egyik pesti gimnázium nagy nyilvánosságnak szánt bemutató előadásában is. Éppen az egyéniség tulajdonsága az, hogy hatni akar és ezt a hatást nem rigorózus számonkéréssel igyekszik ellenőrizni, hanem éppen a lelket keresi és azt az élményt, amely a tanulóban az anyag elsajátításánál és annak tudatos megélésénél ment végbe. Nem kell félteni az ilyen tanárt, hogy ridegen kérdezi vissza az anyagot. Ilyen tanárnál a számonkérés lesz a közös munka, de ennek a közös munkának már ott a gyökere a tanár adta anyag és élményalapokban. A törvényes rendelkezések nem is vágják útját a tanári egyéniség ilyetén megnyilatkozásának, sőt a sorok között szinte ilyen eljárást tételeznek fel. írásunk során talán már túlságosan gyakran tért vissza a refrén: élmény. Ez az alapja az egész munkának. Színes kép, vizuálisan és dinamikusan élő irodalmi élet tanítása. Említettük, hogy nem az irodalom történetét, nem is az irodalmat, hanem az irodalom mindenkori életét kell tanítanunk, illetve megéletnünk tanítványainkkal, mert csak ilyenformán lesz munkánknak nevelő ereje és ilyenformán válik az irodalom tantárgyból életté. Tanításunknak az a célja, hogy a tanulót necsak az irodalmi régiségbe vezessük bele, hanem megtanítván olvasni, éreztessük mindenkori olvasmányának beletartozását a magyar szellemi életbe. Minden olvasmányában érezze azt, hogy ez a magyar könyv nem áll egyedül: elődei voltak és utódai lesznek; és mint elődei, utódai is elválaszthatatlanul a magyar lélekből, a magyar sorsból nőnek ki. Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Adyt nem csupán az olvasmányból, vagy száraz kommentárokból — melyekhez később, független olvasó korában nem nyul — akarja megértetni, hanem a saját élményéből. Sokkal könynyebb lesz számára az élményi és a mindenkori nevelő olvasás akkor,, mikor már a kort nem kell rekonstruálnia, hanem érzi az erdélyi írók, Kodolányi, Szabó Dezső írásainak korukat perzselően visszalélegző levegőjét. Nevelő munkánk célja és — adja Isten — eredménye is az, hogy nemcsak közel vittük tanítványainkhoz az irodalmat, hanem olvasókká is neveltük őket. Ebben az olvasási élményben aztán már ott fog bujkálni évszázadok magyar irodalma és évszázadok magyar lelke is. Letéve a tollat, még csak azért követjük meg az olvasót, hogy ittott rapszodikusan szaladt el a mondanivaló, vagy egy-két gondolat újra visszatért; de ezek olyan tulajdonságok, melyek elragadják a tanárt„