Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

32 feleletet nem egy felmerülő nagy kérdésre. Amit eddig, mint irodalmat: mint mult idők nagy alkotását olvasott, most a jelenbe nyilaló aktualitásnak érzi. Megkezdődik ez már a Zord Idö olvasásánál és a Falu jegyzője-nél, sőt a Bánk ban-nál. Rájön, hogy vannak örök Tiborcok és örök Tengelyiek és ezek körül valami örök nagy harc folyik "ármánynyal, börtönnel, tragédiával. Petőfi nagy lázadása, Arany sokszor maró gúnyja, az Egy tisztújítás a magyar élet még ma is nagyon felsebzett problémáira nyitja rá a tanuló szemét. Vajda János, Komjáthy, Reviczky a magyar élet és általában az élet nagy kérdései elé állítják, sőt a kezébe kerül a százszor „elátkozott" Ady Endre is. Elolvassa, legtöbbször titokban, az Elsodort falut, a Segítséget, és lelke, apránként problémákra rányitott szeme vergődik, és legtöbbször nem áll mellette senki. A tanár nem mer hozzányúlni a kérdésekhez, mert fél, hogy legjobb indulatu munkáját félremagyarázhatják elöljárói, feljebbvalói. A szerencsétlen tanuló pedig úgy szeretné közölni tanárával új olvasási élményeit is, mint például annakidején Zrínyi olvasása után, de nem lehet. Itt az új probléma, melyet okvetlen meg kell oldania a tanárnak. Eddig, miután megtanítottuk tanítványainkat olvasni, olvasmányaik során a magyar öntudatba vezettük be őket. Ez a magyar öntudat a mult értékeinek a pillérein épült fel. A tanuló olvasott és ha olvasott, munkánk nemcsak, hogy nem volt hiábavaló, hanem nagyon is eredményes volt. Hónapok vagy hetek múlva már kikerül az iskolából a tanítványunk és már nem a Szigeti veszedelmet fogja olvasni vagy a Zalán futását, hanem a ma irodalmát. Figyeljünk, ha egyáltalán olvasni fog, ha erre megtanítottuk, már nagyot tettünk. Olvas-e a mai társadalom? Van-e közízlés? Van-e a könyvnek nevelőereje gyermekre és felnőttre egyaránt? Olvasnak-e a középiskolai tanárok? Olvasnak-e a magyar irodalomszakos tanárok, gimnáziumi igazgatók, szakfelügyelök? Ne nézzük most a fájó feleleteket, hanem régi és mostani tanárok hajtsuk meg egy kicsit a fejünket, és határozzuk el, hogy mi azt akarjuk, hogy tanítványaink igenis az érettségi után is olvassanak magyar irodalmat. Ez a magyar irodalom pedig véresen aktuális, problémáktól terhes. Nem szabad félnünk, kézbe kell venni minden magyar írást, legfeljebb megkorbácsol, több, becsületesebb tettre mozdít, bűnbánatra indít, magyarabbá formál. Ha nem jó, ha nem magyar, ha nem építő, megérezzük, hiszen van érzékeny magyar lelkünk és ezt finomítottuk. Le kell győzni a mai szörnyű bibliofobiát. Nem szabad megállani a régi irodalomnál. A mai magyar írásnak is vannak nagy és korszerű magyar mondanivalói (Ady, Sik Sándor, Mécs László, Szabó D., Kodolányi, stb.). Utolsó magyar óráinkon vigyük csak be egészen bátran az osztályba. Most van a nagy munka. Holnap kikerülnek a gyermekek a kezünk alól. Nyolc esztendő munkája nemcsak az itt eltöltött nyolc esztendőé volt, hanem a még elkövetkező harminc, negyven, hatvan esztendőé is. Itt már sok tanácsot nem adhatunk senkinek. Ezek az órák a tanár és a tanítvány irodalmi élményét egymás közelségébe emelik. Eddig a tanár másként élte meg az anyagot, most már olvasó lesz. Olvasó olyanformán, mint tanítványai. Az óra katedráról irányított jellegét elveszíti. Most a tanár már úgy áll, úgy olvas tanítványai között, mintha társaságban lenne, ahol tantervtől, óravázlattól, didaktikai és pedagógiai szempontoktól függetlenül együtt merülnek el az olvasmány-