Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

17 nyeken és az irodalmi alkotásokon át történő magyar történeti és szellemi tudat elsajátítása, illetve magyarságunk tudatosítása. Az erőltetett koncentrációtól eltekintve, a két tantárgy magától értődőén a legszorosabb és szinte elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással. Majdnem azt mondhatjuk, hogy a nevelőoktatás szempontjából az irodalomtanítás is történettanítássá válik. A magyar irodalom talán az egyik leginkább röghöz, etnikai és történelmi adottságokhoz kötött irodalom. Az általános és örök szépségnek ebben az irodalomban olyan kiegészítő színei vannak, amelyek a legértékesebben hasznosíthatók a nemzeti nevelés, illetve — legyen szabad ezt kissé másként megfogalmazni — mindenkori magyarságunk tudatosítása szempontjából. Irodalomtanításunk végeredményeként a lélek mélyén élő magyarság tudattal kell növendékeinknek elhagyniok az iskola falait. Az irodalomnak el kell veszítenie tantárgy jellegét és nem szabad a tanuló előtt a tanítás során soha olyannak feltűnnie, mintha csak pillanatnyilag, az osztályzat érdekében lenne kötelessége az anyag elsajátítása. Általában az anyag fogalmát helyettesítsük a lélek fogalmával. Tanítványainkra olvasmányaikból ne betűk, adatok, hanem lélekkel teli arcok; élő, küzdelmes, velük egygyökerii emberek, sőt korok tekintsenek. A középiskolai magyar tanárnak nevelőmunkája érdekében nem szabad a szó szoros értelmében tudósnak lennie. Ez nem jelenti azt, hogy akár nevelő munkájában, akár önművelésében el kell maradnia a kor tudományos haladásától. Sőt! Ez azt jelenti, hogy a közlés, feldolgozás munkájában a tudós intellektuális beállítottsága helyett inkább szenzitív irodalomszemlélőnek és közlőnek kell lennie. Hisz főként a történelem és irodalom tanításánál a nevelő hatás az anyag érzelmi motívumaiban rejlik. Ez nem teszi a tanárt érzelgős, örökösen síró vagy sokszor — alap nélkül — bizakodásba ringatózó, sujtásos magyarrá. Mire van szüksége tehát a magyar irodalom tanárának, hogy munkája eredményessé váljék? Milyen lelki habitussal kell fellépnie a katedrára? Si vis me flere, dolendum est primum ipsi tibi. Nagy lelki rugalmassággal kell hozzányúlnia anyagához. János vitéz meséjétől a XIX—XX. századforduló irodalmi jelentőségének magyarázatáig élnie kell az anyagot, mégpedig nem a maga tudományos meggyőződésével és jártasságával, hanem tanítványainak a lelkével. Óriási munka ez, mely egész embert kíván. Áldozatot kíván ez a munka: le kell mondani a magyar tanárnak még a jobb polgári élet lehetőségeiről is és nagyon szerény fizetése nyújtotta szűkös életlehetőségek között csak az irodalomnak és tanítványainak kell élnie. Ez az önfeláldozó élet, melyet a tanítványok, különösen érettebb szemmel, okvetlen felfedeznek, a legnagyobb pluszt jelenti a nevelő munka hatása tekintetében is. A született adottságok, a tárgy, az élet lassan így formálják meg a tanár egyéniségét, mint munkája legnagyobb és leghatásosabb eszközét és egybe célját is. A docendo discimus elve itt is áll és a kötelességteljesítő munka mellett a magunk élete is egyre szépül, egyre új és új szépségeket látunk meg a magyar írás, a magyar lélek száz meg száz redőjében. A Részletes Utasítások a magyar irodalom tanításának célját így határozzák meg: a) Az irodalmi alkotások olvastatása. b) Az olvas-