Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

VI. OSZTÁLY. egyéniség. A tanári egyéniség problémája már régen foglalkoztatja a tanári társadalmat és tanárképzést egyaránt. Most ezt a nagy és életbevágóan fontos vitát nem kívánjuk érinteni, legalább is részleteiben nem. Most egészen röviden, gyakorlati szempontok szerint csak annyiban igyekszünk megfogalmazni a tanári egyéniséget, amennyiben az eredményes és mindenkor céltudatos tanításnak a szempontjából okvetlen szükséges. Melyek a tanári egyéniség legfontosabb jegyei a mi szempontunkból? Előttünk áll egy tanár. Tárgyának szerelmes ismerője: lépést tart tudománya minden nagyobb, komolyabb változásával és életrezdülésével. Olvas, tovább építi lelkiismeretesen megszerzett tudásanyagát és ég. a közlés vágyától. Nem nyugszik addig, míg az anyagot tanítványaival együtt fel nem emeli az élmény nagy és megmagyarázhatatlan, csak megélhető valóságáig. Gondoljunk itt vissza középiskolás vagy egyetemi éveink nagy mestereire, akik magukkal ragadó lendülettel vittek bennünket tárgyunk rejtett szépségei felé. Ismertem például nem egy egyetemi hallgatót, akiben a későbbi szakdolgozat témája már nyolcadikos gimnázista korában megfogant és egyetemi évei alatt egyre színesedett és szépült tovább, míg nyomdagép alá rendezve tudományos munkává vált. Kinek köszönhette ezt? Tanárának: szegény, szerelmes mesterének, aki megvadította tanítványait. Az egész osztály olvasott, könyvtárt, levéltárt bujt, vagy matematikai példákat oldott meg, vagy a délutáni órákban lázasan leste a mikroszkóp alatt mozduló élet ezernyi titkát. Egyoldalúak lettek? Nem! Egy nagy, mélyreható élménnyel gazdagodtak. A természettudós későbbi egyetemi évei során fanatikus szeretettel készítette preparátumait, a matematikus előtt nagy, életet betöltő élménnyé vált a vonalak, számok, relációk hatalmas törvényszerűsége, az irodalmár a könyvben kereste az életet a századok, letűnt és jövő századok lelkét: az embert, a jogász az igazságot úgy szomjúhozta tovább, mint az amoeba proteus mozdulásait vagy Tar Lőrinc pokoljárásának különös körülményeit. Tanító nevelő munka volt: élményt, becsületes, lázas igazság és tudománykeresést adtak öntudatlanul is ezek a tanárok tanítványaiknak. Ezek voltak az egyéniségek. Ezek a tanárok szenvedtek ne megyszer, mint egyoldalú, túlterhelő tárgykorlátoltak. Ezek nem jutottak előre, de a lelkükben mégis nyugalom, a becsületes, jól végzett munka harmóniája élt. Kissé elragadtatták e sorok íróját az emlékezések és kedvet kapott arra, hogy egynémely volt tanárának most állítson emléket, de a pedagógia igazsága és tárgyilagossága visszakényszeríti a tények vizsgálatához. Legfeljebb még annyit, hogy egy nemrégen lezajlott érettségi találkozó után az egyik tanítvány azzal állított volt tanára elé: Emlékszik, Tanár úr, huszonöt éve arra az interferenciás kísérletre, amikor a Major Gyurka eltörte az egyik optikai rácsot? Olyan cirkuszt nem láttam még életemben, de olyan gyönyörű szivárványt sem. Most őszintén mondhatom — hiszen nem osztályoz érte — alig vártam a fizika-órát, pedig gyenge fizikus voltam; ezért is lettem jogász; különben fizika-tanár lettem volna. De egész életemen végig kísértett az a gondolat, hogy az igazságot is olyan szépnek, olyan világosnak akarom látni, mint azt a szivárványt, vagy azt a lejtőmozgást, amelyet Tanár úr mutatott nekünk. Ezek a szavak igazak és nagyon-nagyon mélyről jöttek: az emberi lélek legmélyéről. Nem akartuk sokáig fejtegetni, tudományosan megmagyarázni, hogy mi a tanári-