Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

Magyar irodalomtanítás és nemzeti nevelés. A középiskola eddig látszólag és a gyakorlat következtében a valóságban is különböző feladatterületeit: a nevelés és oktatás feladatterületet harmonikus egységbe igyekszik foglalni az új didaktikai elmélet, amely a nevelés és az oktatás kérdéseit a nevelöoktatás szempontjai szerint egységesíti. A régi iskolának és egyben a régi tanárnak kettős és sokszor megoldhatatlanul kettős feladatot kellett megoldania. Tanár volt a szó megfellebbezhetetlen értelmében és ettől szinte függetlenül nevelőnek is kellett lennie. Szinte a nevelési követelmény is tantárgyszámba ment, megbújt valami órarendbe be nem osztott tantárgyként a tanár, az iskola tennivalói között. Ezt a tantárgyat aztán legfeljebb a koncentráció homályos és nehezen megvalósítható fogalma igyekezett közelebb juttatni a középiskola didaktikus egész és részletcéljához. Az erőltetett koncentráció a tanárt nem egyszer a tanulók által is felismert — és ez óriási veszély volt — szerepjátszásba kényszerítette. Eleve tönkretette a spontán neveiő hatás élményi értékét, és a tanár lexikális igyekezete — különösen a felső osztályokban — a tanulóban is bizonyos idegenkedést szült a tantárgy iránt. Mert a tanuló is észreveszi, sőt nagyon is észreveszi a nevelő és tanító hatás mesterkélt elemeit és egészét. A tanárnak nem attól kell félnie, hogy szakfelügyelői, fölöttes hatóságai találnak hibát tanítói és nevelői munkájában, (ebben az esetben a katedráról a görnyedő állami tisztviselő szomorú sorsába süllyedne), hanem attól kell örökösen tartania, hogy legilletékesebb bíráló közönsége: diákjai ne lelhessenek hibát nevelő-tanító munkájában. A régi tanári misztikum: a tantárgy, a szaktárgy a jövőben is kell, hogy szerelme maradjon minden középiskolai tanárnak. Hiszen a tárgyszeretet, sőt tárgyszerelem óvja meg a tanárt attól, hogy csupán didaktává süllyedjen, egyben ez óvja meg attól is, hogy tantárgya alapos ismerője és közlője helyett csupán pedagógussá magasztosuljon. Szomorú példaként mutathatnánk rá egynémely pedagógusra, aki mindenhez ért, és az egész középiskolai ismeretkomplekszumban — még ha általános didaktikai és pedagógiai elhivatottsága tudatában is — otthonosnak tartja magát. Az ilyen pedagógus később, magasabb és irányító pedagógiai helyre jutva, örök réme, boszszúsága lesz a szaktanárnak, akinek sokszor kedvét is szegheti a maga megépített munkájában és eredeti nevelődidakta helyett szolgálati sablonná züllesztheti. Mindezen gondolatok felvetésénél eleve feltettük, hogy a szaktanár