Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1936

75 Patrik prémontrei katolikus középiskolai főigazgató elnöklete alatt. A kormány képviselője dr. Bartha József tanker, kir. főigazgató voll. Szóbeli vizsálatra bocsáttatott mind az 50 tanuló. Kitüntetéssel ér,ettek: 6; mégpedig: Berkó Pál, Iván György, Richter Vladimir, Schmalz József, Tóth Ferenc, Tarnavölgyi Ferenc. (Összesen: 6.) Jelesen érettek: 7; mégpedig: Alemann Frigyes, Gergely Endre, Hőnich András, Kerényi Alajos, Michaletzky Vilmos, Udvarhelyi Gyula, Varsányi György. (Összesen: 7.) Jól érettek: 27; mégpedig: Babos Sándor, Berei Gusztáv, Endrényi Ferenc, Fekete Géza, Fodor László, Istvánffy Dénes, Lenkei Tibor, Luib Iván, br. Mattyasovszky Mátyás, Molnár Endre, Németh Andor, Óhegyi Miklós, Okolicsányi Károly, Philipp Károly, Schágh Károly, Schwáb Gyula, Sorbán Pál, Szakváry Jenő, Szemere György, Személyi László, Szokolay Ferenc, Tower Edvin, Üst Géza, Veress György, Wessely György, Weszely Ferenc, Wiesner István, (összesen: 27.) Érettek: 9; mégpedig: Enökl Dezső, Eperjessy István, Keppler László, Körmendi Nándor, Olajos Kálmán, Szabó Zsigmond, Szöcs József, Sztrakos György, Tas József. (Összesen: 9.) Javitóvizsgálatot tehet: 1; mégpedig: gr. Cziráky Pál. Búcsúznak a nyolcasok. Érettségi, utolsó órák, ballagás! Nagy szavak egy diák életében. Szorongással teljes várakozás előzte meg 8 évi diákéletünknek ezeket az utolsó mozzanatait. A kisebb diákok irigykedve nézik a féllábbal már az iskolánkívül álló nyolcasokat s felhangzik ajkukról a régebben már általuk is gyakran hajtogatott sóhajtás: „Bárcsak már én is végeznék már!" De csak így visszatekintve látjuk, hogy milyen gyorsan repültek el az évek s rengeteg vidám, szomorkás, komoly élménnyel lennénk szegényebbek, ha teljesült volna kisdiák-lelkűnk óhaja. Mindnyájunk életében elkövetkezik az a pillanat, amikor el kell búcsúzni az iskolától. Mi is vártuk és nem vettük észre, máris megérkezett. Ott él még lelkünkben az utolsó órák izgatottsága. Szemünk előtt látjuk még most is az égő gyertyákkal teli osztályt, ahol részint a gyeryafüsttől, részint a meghatottság könnyeitől alig látuk egymás* Az oszály feldíszítve. A katedrán virágok. Elhangzanak a búcsúztatók s rá tanáraink válaszai. Tudásvágytól, az élet iránt való bizakodástól, az ifjúság rózsás optimizmusától égő lelkünk ezekben az utolsó órákban oiy mohón fogadta be tanáraink bölcs, tapasztalt, talán sokszor hallott, de sohasem időszerűtlen szavait, mint a gyertyák égő kanóca a terem oxigénjét. A gyertya a gyász jele. Igen, eltemettük gimnazista diákéletünket, a naponkinti iskolábajárást és a felelést. De gyertya ég az oltáron is. Belénk nevelt katolikus öntudatunkban a halál gondolata együttjár a feltámadással s ez a gyertyafény szomorú jelentőségébe reményt, bizakodást, hitet öntött. Vissza fogunk mi is ide térni, mert a 8 gazdag év vetése maradandó emléket oltott szívünkbe. Ez a gyertyaláng jelenti lelkünkben Krisztus, a „világ-világosságának" egy parányi részét is, amelyet kiviszünk az életbe, hogy összegyűlve fényerős világosságot nyujtsunk, mint az osztályterem sok apró gyertyája együtt. Különösen nehéz volt a búcsúzás szeretett Osztályfőnökünktől, aki mint második atyánk vesződött, tanított, nevelt 8 küzdelmes éven át. Szívének minden szeretetével csüngött „fiain", akik bizony gyakran elkeserítették. És ő mégis azt mondta