Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1936

76 nekünk: „Bárhová vezessen bennünket az élet, bármilyen körülmények közé jussunk, mindig szeretettel várja vissza régi fiait. Megszólalt a diákkor végét jelző csengő s mi meghatottan mentünk a kápolnába hálát adni a jó Istennek 8 éven át bőven osztogatott kegyelméért. Ott, a kápolna áhítatos csendjében, a tér és idő bilincsei lehullottak rólunk és egyedül voltunk az Úr Krisztussal, egyedül voltunk önmagunkkal. Ad Te levavimus animas nostras, Domine! Megköszöntük a jó Istennek a sok kegyelmet. Megköszöntük, hogy katolikus iskolába járhattunk, s ott katolikus szellemben nevelkedhettünk. Azután a Szent Szív további hathatós kegyelméért esedeztünk. „Téged Isten dicsérünk" — énekelte a 48 maturandus. — Könnyezve hagytuk el kis kápolnánk csöndjét, melynek meghitt, barátságos levegőjébe oly gyakran menekültünk a diákélet viharaiban. Összeszorított fogakkal és csillogó szemekkel léptünk ki a 500 diák sorfala közé és elcsukló hangon kezdtük el a régi diáknótát: „Ballag már a vén diák!"... Ballag már a vén diáksereg. Igen, mi is ballagunk, akik még nem is olyan régen irigykedve néztük a távozó öregdiákokat. Elhagyjuk a jól ismert lépcsőket, falakat, osztálytermeket, melyek annyi örömünket, szomorúságunkat és izgulásunkat látták. Ekkor éreztük csak igazán, hogy mégis csak fáj a búcsú az iskolától, ahol nyolc évet töltöttünk. Az udvaron a szülök tömege vár. Nekik is könny csillog szemükben. A régi diáknóta elhal az iskolaudvar közepén felsorakozó ifjú „maturandusok" és az őket követő diáktársaik ajkán. Sztrakos György osztálytársunk búcsúzik az osztály nevében az iskolától, szeretett igazgatónktól és a tanári kartól. Igazgató urunk válaszol a beszédre kedves szavakkal. Előtte rózsák virítanak. Ezt az érettségizendő ifjúságot is úgy adja át a szülőknek, mint a frissen virító piros rózsákat. Mi most kikerülünk az életbe. A virág oly gyorsan elhervad! Minket is ide-oda dobál majd az élet... De ő csak arra kér minket, hogy bárhová kerülünk is, maradjunk lelkes tagjai Szt. Benedek családjának, mely mindig visszavár bennünket. Ezért végszóul is ezt mondta: „A viszontlátásra!" — Az iskola visszavár. Mi nem feledkezhetünk meg róla. Ennek szimbólumaként nyújtotta át intézetünk legfiatalabb osztálya a nefelejcset. Szétnyílik a szülők sorfala s mi még egyszer végigfuttatva mindenen tekintetünket, dobogó szívvel lépünk ki a nyitott kapun át a „világba". De az iskola kapuja nyitva maradt utánunk, nem zárván el a visszafelé vezető utat. Mi elmentünk ugyan, de másnap már visszajöttünk — és kedves véletlen — első utunk az oltárhoz, a szentségi Jézushoz vezetett: „szabadságunk" első napján valamennyien szívünkbe fogadtuk az Urat...