Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1934

116 Tudjuk azt, hogy nehéz harc előtt állunk. Szemközt találjuk magunkat az élet rideg valójával, mely megvisel mindenkit. Ugy botorkálunk künn a világban, mint a „kék madár" kis tündérei, Tyltyl és Tyltyl az éj birodalmában. Hatalmas kapuk meredtek eléjük. Be-bekukkantottak kíváncsian mindenhova. Néhol ijesztő rémek, vad lázálmok, borzalmas szörnyetegek rohantak ki; a rideg valóság. Másutt halk énekszó, zengő melódiák mellett tündérek csapata lejtette az élet örök körtáncát; álmok és illúziók. Mindenhol bizonytalanság. Ilyen problémákkal állunk szemközt mi is és minden nyolcadikos diák. A világ kezd kibontakozni előttünk; szépnek találjuk-e vagy csalódunk benne, rajtunk múlik. A diplomások keserű kenyérharca, a nincstelenség immár fenyegető valóság. Ebben a nehéz harcban csak úgy tud győzedelmeskedni fiatalos optimizmusunk, ha ideált tüzünk ki magunk elé. Most ezt köszöntük meg Szent Benedek atyánknak, a bencés nevelő szellemnek, a tanári karnak. Ideált állítottak elénk az Ur Jézus Krisztus személyében, Akiért mi tűrni fogunk. Ideált állítottak elénk, Akiért mi szenvedni fogunk. Ideált állítottak elénk, Akiért, ha összetört az élet, vigasztalást találtunk. Ideált állítottak elénk, Akinek szent, hívó szavát mindig hallani fogjuk. Ideált állítottak elénk, Akinek segítségével mi győzni fogunk. Megtanultuk, hogy az életben alkotni kell és nem rombolni, hogy gyógyítani kell és nem sebet ütni. A kis kápolnában a léleknek ama bizonyos tizenharmadik óráját éltük át, midőn pár percre egyedül voltunk önmagunkkal. A tér és idő bilincsei lehullottak rólunk, egyedül voltunk az Ur Krisztussal. Az osztályfőnök úr imáját már csak könnyes szemmel hallgattuk végig. Ezután következett a már várva-várt, de most oly keserű perc; a ballagás. Emlékszem, mikor még alsós diák voltam, mily áhítatos rajongással néztem a ballagó nyolcadikosokat! Borzasztóan irigyeltem őket. „Istenem! de jó dolog lehet ez! nem kell többé iskolába járni, nem kell több algebrát tanulni!" Most is eszembe jutnak ezek a kedves emlékek, de már más szemszögből látom a dolgokat. Nem olyan rossz dolog iskolába járni, az algebra sem oly borzasztó dolog (ezt ugyan a saját vigasztalásomra mondogatom, de még én sem hiszem el). A régi diáknóta hangjai, ha furcsa, ünnepélyes hangulat, ez a meghatottság; nem, ezeket sohasem lehet elfelejteni. Az udvaron kis ünnepély keretében Ráskay László osztálytársunk köszönte meg a tanár urak jóindulatát. Egyszerű, közvetlen szavakkal fejezte ki hálánkat és éreztük, hogy a szívünk mélyéből beszélt. Az iskola kapuja tárva van, künn vár reánk az élet. Fiatalos tűzzel lépünk ki a világba. Érezzük a búcsúzás jelentőségét. Az élet szele már megcsap minket. Pál Jóska barátunk, az osztály koszorús költője szép rövid versében kifejezte érzelmeinket: Az ember bábú az élet kezében, Melyet, ha már játszott, hát eldob kevélyen. Nem törődik véle, többé mi lesz sorsa; Van játék, új bábú, mással nincsen gondja. Nyolc éven keresztül velünk is csak játszott Az élet szép, vidám gyermekjátékot, Néha cukrot adott; apró boldogságot, Istenem! Milyen szép, milyen kedves, jó volt, Egy tanári intés, egy kövér szekunda, Melyek közbejöttek, (néha) úgy elvétve néha, Csak fűszer volt csupán — igaz, kissé csípős, Azért, hogy ne legyen az élet émelygős.