Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1933

126Nem teszünk itt többé ötven Miatyánkos fogadalmakat. Nem minisztrálunk többé ezek előtt az oltárok előtt. Az Isten áldjon meg, kedves kis kápolnánk, csalogass néha ide vissza az életből bennünket" ^Nyűleadikán az egész osztály elzarándokolt .Máriaremetére. A Szűzanya kedves oltára előtt magunkhoz vettük a Szenséget, megtartottuk Te Deumunkat. Ó, sok, nagyon sok hálát kellett lerónunk az Égnek ezért a nyolc évért. Azután lementünk a Balázs-vendéglőbe, s a törvényes megjelenési jogukat elnyert cigaretták és pohár sörök vígan ismerkedtek meg tekintetesúri mivoltunkkal. A kedélyes együttiétben eltöltött délelőtt legkedvesebb emlékeink közé fog mindig tartozni. A nyolcadik osztály nem nyolcadik osztály többé. „Független férfiassági nyilatkozatunk" a vadonatúj kalap. Aeneas nem viselte ilyen büszkén anyjától, Venustól nyert sisakját, mint mi férfiasságunk eme jegyét. Elcseréltük bencés sapkánkat puha kalapokért. Ó, hányszor lesz még az életben, hogy ezt a cserét megcsinálnánk — visszafelé. És még valami. Szomorú kötelességünket teljesítettük június 10-én, vasárnap délelőtt. Kimentünk meglátogatni a mi volt osztálytársunknak, a kis Fleischer Vilinek sírját a Kerepesi temetőbe. Véletlenül ugyanakkor kint volt még valaki, akinek még nálunk is drágább kincsét, sok szép reményét fedi ez a hant: az édesanya. — Az élet az első leckét a fájdalomból adta nékünk. — Imádkoztunk, majd lélekben kiki elbeszélgetett kissé a mi elhunyt, szeretett barátunkkal. „Drága jó Vilikénk, mennyi minden történt velünk azóta! Leérettségiztünk. Izgultunk nagyon, pedig nem kellett volna annyira. A tanár urak... hiszen ismered őket. Szegény Vilikénk, nem lefíettél ott velünk, hacsak lélekben nem voltál ott mindenütt... Kedves kis sírhant, légy te is összekötő kapocs ötven volt osztálytárs között! Nyugodj békében, Vilikénk!" Aztán szomorúan, de megbékélten elhagytuk a temetőt. Az utcán tudatára ébredtünk annak, hogy mi, annyi éven át jó barátok és vidám cimborák, voltaképen teljesítettük, befejeztük minden közös kötelességünket. Oszolhatunk. Mehetünk előre az életbe, abba az életbe, melynek kontúrjai napról-napra élesebben rajzolódnak ki előttünk, és amelytől sok küzdelmet ugyan, de — fiatal optimizmusunkban — sok győzelmet és sikert, boldogságot és örömet várunk. A jó Isten legyen mindnyájunkkal! * Az osztályfőnök imája pedig a búcsúzáskor a kápolnában a következő volt: Szivünk mélyéig megilletődve borulunk le oltárod előtt. Istenünk, hogy középiskolai tanulmányaink végén kiöntsük a szivünket Előtted. Mindenekelőtt hálát mondunk Neked. — Hálát a Mennyei Atyának, hogy áldott gondviselésében nemcsak kenyeret adott nekünk, hanem meleg fészkeket is a szülői házban és az iskolában; hogy részesített bennünket a földi áldások egük legnagyobbikában, az emberré nevelésben szülők és nevelők szíve, esze, szava, példája, imája által. — Hálát mondunk az itt lakozó Üdvözítőnek, a mi iskolánk Szentségi Jézusának, hogy oly sokat térdelhettünk itt előtte: olykor lesujtottan, mint bűnök rabjai; de úgyis, mint megtisztultak, mint új kezdésekre lelkesültek. Köszönjük itt Neked a mindennapi szentségimádások áldott perceit, szentmiséinket, szentáldozásainkat^s mindezek koronájaképpen azt a benső, meleg szeretetet, mely-