Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1933

125vonult a kápolnába. Az Ur szt-nt teste előtt fogadtuk meg az egymás iránti egész életen át tartó szeretetet és ragaszkodást. Ekkor ébredtünk először tudatára annak, hogy mit is jelentünk mi egymásnak. Ötven fiú nyolc éven át együtt örült és együtt búsult, együtt lelkesedett és együtt drukkolt. Nyolc éven át minden nap ugyanazok az arcok és ugyanazok a lelkek. Barátok vagyunk? Ó nem; sokkal több a köztünk fennálló viszony, mint barátság! Lelki rokonság köt össze és fog minket öszszekötni, bármennyire szétszóródnánk is, egész életünkben. A folyosón és a lépcsőn végig sorfalat álltak a többi osztálybeli diáktársak, az alsó folyosón és az udvarban a szülők vártak. Mi pedig párban végigballagtunk a jólismert falak között az udvarra. Itt vettünk búcsút mégegyszer az igazgató úrtól és a tanár uraktól, itt mondtunk Istenhozzádot az Alma Mater öreg, de számunkra mégis oly kedves falainak. Az osztály nevében Stoinicki Gyula beszélt s a főtisztelendő igazgató úr válaszolt szavaira. Mi pedig ezután, az intézetnek előbb még tanítványai, most már — az igazgató úr szavai szerint — barátai, meghatottan kiballagtunk az iskolából. Aztán jöttek a vizsgák, az írásbeli és a szóbeli érettségik. Minek részletezzem mindezt? Ha ma visszagondolok rá, csak ez jut eszembe: munka és munka. Tanulás reggeltől estig és újra reggeltől estig. Tanulás tíz, tizenkét, tizenöt órán át. És izgalom és szorongás. Egyik hétről a másikra megérlelt, férfivá nevelt bennünket nem a gyűjtött tudás, hanem a szokatlanul erős, komoly munka. Eltűntek a könnyelmű, vidám diákarcok, s megjelentek a megsoványodott és fáradt tekintetű, de férfias arcok. Szinte nem is ismertünk rá egymásra. Ez a szinte önfeledten tanulásba merülő fiatalember lenne az a Miska, vagy Jóska, vagy Béla, aki még két héttel ezelőtt...? Hihethetlen. A fiúk itt adták először tanújelét a komoly, férfias összetartásnak, szeretetnek. A jobb tanulók szobája szinte tudakozódási irodajelleget öltött. Segíteni egymást, együttes munkával előre a cél felé, nem engedni elcsüggedni vagy elkeseredni a gyengéket: ez volt a jelszó. S a munka és a szeretet meghozta az áldást. Június hetedikén, csütörtökön délre meglett az utolsó érettségi, az elnök úr kihirdette az eredményeket. Az öröm és megelégedés minden arcon. Lám, mégsem volt hiába a munka és a fáradozás: amire vágytam, elértem! Mindjárt az eredmény kihirdetése után Deila Donna Mihály szép beszédben köszönetet mondott az elnök úrnak, az igazgató úrnak és a tanár uraknak az irántunk tanúsított jóindulatért. Elmondta az egész osztály közös mondanivalóját: a jóindulat, a szeretet több volt, mint amennyire számítani mertünk volna. Ridegség és merevség helyett csak melegség és szeretet várt bennünket a zöldposztós asztal mellett. Az érettségit épen a Szent Szív ünnepének előnapján fejeztük be, ez a Szent Szív — mondta az osztály szónoka — ez kapcsoljon egybe örökre mindannyiunkat. Most pedig még bevallunk valamit a mi szerető jó édesanyánknak. Ők azzal bocsátottak matúrára bennünket, hogy mihelyt készen vagyunk, azonnal rohanjunk, repüljünk haza megnyugtatni aggódó lelküket. Nem egészen engedelmeskedtünk: a matúra után mindnyájunknak első útja a kápolna volt. Ha csak egy percre is, de mindegyikünk felszaladt oda, még mielőtt haza ment volna. A mi édesmamáink — tudom — szívesen megbocsátják ezt nekünk. Felmentünk a kápolnába, mihelyt végeztünk, és miután a hála őszinte, igaz lángja szállt szívünkből az ég felé, elbúcsúztunk a mi kis kápolnánktól is. „A jó Isten áldjon meg kis kápolnánk; nem fogunk többé falaid között térdepelni gyónások után, nem imádkozunk többé itt előtted Szent Szűz! Szent Antal, jóságos közbenjárónk, nem ígérjük többé neked uzsonnapénzünket, hogy csak „ma ne feleljek".