Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

45 magába vonult, mogorva. Ugy érzi, hogy nem értik meg őt (nem is értik igazán) és ellenséget lát mindenkiben. Családi körben sok ember közt magára hagyatva, egyedül él és didereg a lelke az egyedüllét alatt. Ezért vonzódik ilyenkor feltűnően hozzá hasonló magános-ordas psychológiájú iskolai barátaihoz. Nem lett rossz, nem züllött el, mamuska, csak viharzónában jár!— Csupa álom, nagy ambíció, terv és akarás. A kamaszban világhódító és reformáló erők zakatolnak; és ugyanakkor egészen passzív, tehetetlen, tunya álmodozó. Hányszor kell egy-egy figyelmeztető szóval visszaráncigálnia a való életbe és ki tudja, hogy akkor éppen micsoda nagy álmok felhőin szállt tova... Kínozza ez a kettöség: tomboló aktivitás-vágy és ugyanakkor tökéletes passzivitás a valóságban. Emellett jönnek a jellem s a lélek nagy problémái. Milyen hálátlan tud lenni egy ilyen kamaszgyerek! Éveken át rengeteg vergődés, szeretet, áldozat, ajándék, félredobva egyetlen kézmozdulattal; beleharap a simogató kézbe, bánt, sért, kigúnyol, parancsaidat megszegi, dezavuál, megszégyenít — s észre sem veszi, hogy mennyire hálátlan és komisz volt. Szertelen mindenben: jóban, rosszban. Hazudik. Meggondolás nélkül, konokul, akár „kell", akár nem. Szemébe néz az édesapjának és mennydörgős hazugságokat mond. Hány fiút hoznak a szülei azzal a kollégiumba: Ez a fiú soha még nem hazudott nekünk! Aztán múlnak az évek, a fiú bejut a viharzónába és míg a hazugság örvét végigbolyogja, nyakra-főre úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. Aztán egyszer csak panaszkodik az édesapa: nézd, a pénztárcámból most már ismételten eltűnt pénz, húsz fillér... ötven... aztán pengő... majd többen

1 is pengők... Aztán jön egy könyvkereskedő-számla vagy egy cukrász-számla húsz, negyven, ötven pengős tételekről, amelyeket senkinek sem szólva, pár hónap alatt gyűjtött össze a család kamaszfia. A papa büntet, fizet és végtelenül el van keseredve: „Az én fiam! Istenem! Ki hitte volna!"... Kérem! Vigyázni, de nem kétségbeesni! Sok fiúnál a becsület terén történő kilengés: lopás, csalás, hazugság, adósságcsinálás a kamaszkornak egy szimptomája. Gondos szeretettel szépen kinevelhető és mindenesetre elmúlik a viharzóna tovatünésével. Azután itt vannak a szexuális ébredéssel kapcsolatos problémák, a kamaszbűnök alatt általában értett küzdelmek a VI. parancs körül, amelyekről pár szót mindjárt külön is mondanom kell. Csoda-e, ha sok szülő elveszti bizalmát, belső, nagy elkeseredéssel nézi a kamaszfiát, intézetbe adja „javítóba", veri, bünteti, korholja, morzsolja — és közben nehéz fájdalommal látja sok szép tervének, eddigi nevelésének összeomlását. Viharzóna! Megértő szeretettel és keménységgel melléje állni! És soha nem kétségbeesni! Ugyanez a kor, amely ezt a nagy leomlást, szétzilálódást hozza, óriási életerőket hömpölyget magában. Mint a márciusi fa: kibuggyanó, kifakadó erővel teljes, így a kamaszfiú. Élettanilag éppen úgy, mint lélektanilag ez a legjobban erőtől duzzadó, legtöbbet igérő, legtöbb lehetőséget nyújtó kora az emberi életnek. Ha itt marokra tudják fogni a fiút és összes buján burjánzó erőit a jó irányvonalába hajlítani, nagyszerű ember lesz belőle. A pedagógia éppen ennek a nagy szétesettségnek korában adagolja és gyúrja bele a fiúba a legnagyobb pozitív értékeket: jellemet, tudást, lelkiséget, ízlést, úri egyéniség vonásait. Ennek a feladatnak a szülő a legritkább esetben tud mestere lenni. Itt kell segítségül a pedagógus, a lélek mestere: a Pap.