Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

43 élő valóság a supernaturális kapcsolatok világa; itt igazán rossz a bün minden formájában és nagy életideálok vezetik az embert. Én most arra kérem az első nemzedéket, hogy ha talán meg nem is érti, de ne akadályozza, ne gáncsolja a fiúk mélyebb nemzedékét, álljon egész lélekkel a fiai mellé; cserélje ki kincseit: adja a maga öntudatát, lelki értékeit a fiártak s maga viszont gazdagodjék annak mélyebb lelkiségéből. És mind a kettőt arra kérem: vegye észre, hogy az ifjúsággal ma olyan hatalmas nevelő munka folyik, amilyenre eddig nem volt példa nálunk. Higyjen ennek a munkának Isten felé irányított nagystílűségében, higyjen önzetlenségében és még ha talán) értetlenül is, de egész szívvel, akarattal álljon a munka mellé. Ha valaki katolikus gimnáziumba adta a fiát, az egész vonalon le kell vonja annak konzekvenciáit, úgy a fiúra, mint magára nézve. Azért adta ide, hogy mély és igazi lelki katolikus nevelést kapjon; ennek a nevelésriek háttere, segítőtársa és fogaskerék-rendszerű kiegészítője az otthoni nevelés. Ha a kettő összefog, gyönyörű haladást és eddig nem látott értékes ifjúságot produkálhatnak. Fogjunk össze! Értetlen áll a szülő a felnövő fia mellett. Édesapa, édesanya a nevelés tudományát sohasem tanulta. Isten adta csodálatos lelki ösztönös tudás az, amely esetről-esetre mindig rávezeti az élet feldobta pedagógiai problémák helyes megoldására: „dabitur vobis in illa hora..." Viszont a szülőnek távlata nincs a fiáról, nem tudja soha előre, mit várjon, mitől féljen, mire vigyázz-on; tapasztalata sincsen egyéni élmények alapján, mert a maga ifjúságát el is feledte, nem is tudja évtizedek távlatából megfelelően átértékelni. A maga botlásait egészen máskép látta akkor, ifjú szemmel és egészen máskép látja ma is, az emlékek rózsaszín üvegén át, mint ahogyan objektíve látnia kell azokat egy édesapának, aki felelős a fiáért. („Hej, pajtás — mesélik az öregek érettségi találkozón —, emlékszel, mikor a Perkovácznál az egész VIII. osztály berúgott és végigénekeltük a várost!..." Ugyanaz a papa alaposan megtépné a fiát, ha az ugyanabban a vendéglőben, talán ugyanzon a széken ülve, mint valamikor a papa, berúgna és végigénekelné éjszaka a várost.) Tempora mutantur et nos mutamur in illis: ép ezért hiába akarnók régi-önmagunk tapasztalatai alapján vezetni és nevelni a fiainkat. Ezért áll most egyszerre értékes segítőként a szülő mellé a papi nevelő, akinek kezén száz meg száz hasonló fiú végigfutott már, hasonló problémákkal, bukásokkal, bűnökkel s akinek tiszta távlata van a fejlődő kamaszgyerek életéről: úgy tudja előre, mikor mi jön, mitől kell félni, mire kell vigyázni! A papi pedagógus biztos kezű soffőr: ott ül a kormánykeréknél, a kezében a kormány s hatalmában a kocsi minden porcikája; eléje tárul az egész vidék és messze szalagként az út, amelyen végigrohan, lát és tud mindent. A szülők viszont az élet gyorsvonatán utaznak és az ablakon kinézve látják a fiaik életének feltűnő és átsuhanó egy-egy megnyilatkozását. Mire jobban szemügyre venné, már eltűnt; azt sem tudja soha, hogy a következő száz méteren mi újat várhat. Ezért óriási probléma a szülők számára a fiúk kamaszkora, amikor a bezáródó lélek nem enged többé szabad bepillantást önmagába. Értetlen áll a szülő a kamaszfia mellett. Bezárt világ, nem tud többé belenézni. Hová lett a régi mosolygós szemű, bizalmas kicsi fiam?... Elvitték az évek, amelyek elvitték a hullámos szőke haját, a szoprán hangját,