Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

39 a figyelmetlenségnek az oka? Mindjárt nyilvánvaló lesz, ha megfigyeljük, mikor szokott leginkább előfordulni? Különösen akkor, mikor csoportosan mennek együtt, leginkább, mikor az előadás után az iskolából távoznak. Ilyenkor nagy hévvel tárgyalják meg az eseményeket, majd beleütköznek az emberbe anélkül, hogy észrevennék. Néha magánosan járó diákokkal is találkozik az ember, akik elmerülve, elbámészkodva mennek az utcán, anélkül, hogy észrevennék és köszöntenék a tanárt. Nyilvánvaló, hogy a rosszakaratnak, a szándékos tiszteletlenségnek nyomát sem találjuk ebben, de mégis visszatetsző dolog és valami hiba mégis van itten. Hozzá kell szoktatni a gyermeket, még pedig már kicsiny korától fogva, hogy emberek között járva, nem foglalkozhatik kizárólag csak magával, másokkal szemben is figyelemmel kell lennie. Felnőttek között is találunk olyanokat, akik nem nagyon készségesek a köszöntésben és a köszöntés elfogadásában. Valószínűleg a gyermekkorból hozták magukkal ezt a rossz szokást, amellyel esetleg annyi embert ellenségükké tesznek, vagy legalább is elidegenítenek maguktól. A gyermekek különösen hajlandók arra, hogy olyankor, mikor nagyon el vannak foglalva valami őket érdeklő dologgal, figyelmetlenek lesznek. A játék hevében néha az olyan gyermekekkel is megesik ez, akik különben elég tapintatosak és jómodorúak. Ugyancsak a rossz szokásra és nem a szándékosságra vezethető vissza, hogy némelyik tanuló valami szívességet kér és kap tanárjától — például valami nehézségre bukkan a tanulásban, felvilágosítást kér — és nem köszöni meg. Előfordul az is, hogy a tanuló természetesnek találja a tanár részéről a szíves készséget, de ő nem viszonozza hasonlóval. Különösen akkor, ha valami kellemesebb szórakozás kínálkozik számára. Előfordul néha — mert általában a diákok már a bennük működő tevékenységi ösztön következtében is szívesen vállalkoznak bármi tevékenységre. Az otthoni rossz szoktatásnak eredménye az, ha a gyermek csak olyankor készséges, mikor az egyéni hajlamainak éppen megfelel. Ugyancsak ebből erednek a következő félszegségek. A tanár az udvaron, vagy a folyosón beszél tanártársával, vagy tanítványával. Megjelenik egy diák és a szó közepén kettészakítja a beszélgetést, mert neki legfontosabb a saját mondanivalója. Vagy pedig avval a tanulótársával, akivel a tanár éppen beszél, kezd játszani, vagy birkózni. A tanár megszólít a tízpercben egy diákot, aki először nagyot harap tízóraijából és teletömött szájából próbálja meg kisajtolni a feleletet. A figyelmesség és udvariasság legelemibb szabálya, hogy nem kíváncsiskodunk és nem avatkozunk bele olyan dologba, amelyhez semmi közünk. Nagyon visszatetsző, ha az igazgatói irodában, vagy a tanári szobában megjelenő diák fesztelenül belenézeget abba, amit az igazgató, vagy a tanár ír, vagy pedig a várakozás idejét az asztalon fekvő levél olvasgatására használja fel. A helyes beszédmodor elsajátítása is fontos. Itt csak egy rossz szokásra kívánunk rámutatni. Némelyik diáknak (felnőttnek is) szokása, hogy bármit kérdezünk tőle, először kérdéssel felel: Tessék?, habár hallotta a kérdést. Ez a furcsa szokás mindenesetre azt engedi sejtetni, hogy az illető nem valami figyelemmel hallgat a hozzá beszélőre. A tanárral szemben való udvarias viselkedést bizonyos fokig a tanár