Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1927

lO warten". Gazdag élettartalmat, nemes kulturát ígért, de csak keretet, civilizációt, szkepsist adott. Ez az irányzat nem maradhatott hatástalanul a vallási életre sem. Már a késői középkor, főleg a misztika egyre jobban a vallási élet centrumába tolja az egyéni kultusz-formákat. Ennek az eltolódásnak voltak nemes gyümölcsei, de veszedelmei is. A reformáció, a barokk csak kedvez ennek az irányzatnak, amely hatalmas, hatásaiban végzetes segítőtársat kapott az újkor korlátlan szubjektivizmusában. „Geistige Frömmigkeit" lett itt a jelszó, amely végső kifejlődésében a testet ki akarja vonni a vallási élet aktivitásából. A forma, az érzéki értéktelenné válik. Keresztvetés, szentelt víz, istentiszteleti cselekmények, szertartások stb. csak mint a vallási élet fejlődésében a legalacsonyabb, legnaívabb fázisnak emlékei bírnak némi értékkel, de a modern ember számára nincs mondani — főleg nincs — adni valójuk. A formáknak, a külsőknek, a nemes értelemben vett érzékinek ez az elértéktelenítése a modern ember gondolkozásában lassan-lassan kikezdte az Egyházat is. A közösség gondolata egyre jobban halványul, háttérbe szorul. Vádak, szemrehányások hangzanak az Egyház felé, hogy külsőségeivel, liturgiájával a lélek és Isten közé erőszakolja magát s megakadályozza a kettő közvetlen kapcsolatát. A túlhajtott, minden korláton áttörő szubjektivizmus még a dogmák, a morál isteni értékállományát sem kíméli, így született meg az a vallási értelemben liberális típus, amelyben elhalt az élet ritmusa, amely csak zörgő haraszt az Egyház évezredes fáján. Egyház nélkül kerestük az Istent, a gazdag, mély lelkiéletet s — közönyösök, modernisták, vallási esztéták, igen sokszor pantheisták, atheisták lettünk ... Ma, amikor sok csalódás után, élet- és lélek-romok tömkelegéből hangzik föl a kiáltás: „Egész, gazdag emberek akarunk lenni!", amikor világi katholikusokból kitörő vágy sürgeti „den theozenthrischen Kosmos, den die im Anthropozentrischen verhungernden Seelen zu tiefst ersehnen" (H. Platz), amikor világosan látjuk, hogy a „geistige Frömmigkeit" nem emberi, tehát nem is katholikus, sóvárogva fordulunk évezredes szép liturgiánk felé, alázattal kopogtatunk újra a kapun, amelynek fölirata: „Communio Sanctorum". Nem merő, üres formák után vágyódunk, de viszont valljuk: „Um innerlich vorwärts zu kommen, müsse man sich mit einer immer grösseren Anzahl von Dingen verbinden" (Barrès-Platz). A ma ezer és ezer darabra szakadozott, csaknem kizárólag önző érdek-csomópontok körül hullámzó élete nyugtalanul, az örök emberitől űzve, hajtva keresi a nagy szerves egységet megteremtő titokzatos erőket. Ennek a vágyódó, magas láztól nyugtalan, vergődő kornak találkoznia kell a nursiai Ifjúval, az „Opus Dei", a „vita communis" csodálatos lelkű mesterével. Oh igen, meg is indult Feléje! A mindinkább erősödő katholikus renaissance lelkes munkásai közt mindenütt ott látjuk Szt. Benedek fiait. Az egyre erősebben, keményebben lüktető katholikus élet mindenütt újra a bencés kolostorok ajtaján kopogtat s nem talál süket fülekre! Hogy csak két példát említsek, M. Brillant, a kiváló francia katholikus író szerint „a francia katholicizmus tavaszának" leggazdagabb forrásai a bencés kolostorok. A világszerte megindult liturgikus mozgalom élén, amelytől a zsendülő katholikus^ élet meggyökereztetését, a lelkeknek az Egyházhoz, mint édesanyjukhoz való visszatérését várjuk, Szt. Benedek neve, lelke sugárzik!