Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1927

9 tur". S ezzel Szt. Benedek a legjelentékenyebb részben megindítója lesz annak a hatalmas lelki folyamatnak, amely a középkornak az Egyházzal való csodálatos együttélésében virágzik ki, amely Krisztus hasonlatát a szőlőtőről s a szőlővesszőről évszázadokra realizálta. Virágzó ifjúságában hívja el Isten a nagy ugarra. S valóban, egész életén, annak minden alkotásán az ifjúság bája ömlik el! A nagy angol bíbornoknak, Newman-nek igaza van: Szt. Benedek a nagy fordulónál az ifjúság hinni-tudásával, költészetével, ritmusával ajándékozta meg a történelmet! S ezt az egyéniségében és művében egyaránt győzelmeskedő ifjúságot nem hervasztotta el, nem őrölte meg az a tizennégy századnyi időköz sem, amely tőlünk elválasztja. Ez a patriciussarj, akit sokat-mondóan nevezett el egy neves író az „utolsó rómainak", a szó nemes értelmében modern volt a maga korában, az maradt az egész középkoron át s az ma is. Egyéniségének nagy koncepcióját tisztán emberi szempontok szerint nézve tán semmi sem bizonyítja erősebben, mint ez a tény! Úgyszólván minden nagy történelmi fordulónál volt a kezdődő kor számára adni-valója! Ugy érzem, úgy látom, az ókorból a középkorba vezető fordulónál is nagyobb, hatalmasabb, gyökeresebb elváltozások előtt, azaz inkább között állunk — mit várhatunk mi, az igen sok irányban fölszámolásra, kultúr-, életértékek revideálására kényszerített kor gyermekei Tőle? A sok tragédia közül, amiket végig kell szenvednünk, egyik legszomorúbb, az egyetemes és egyéni élet szempontjából legrombolóbb, az Egyházzal való szoros, szerves együttélés veszedelmes meglazulása, igen sok ponton teljes megszakadása. Hol jár korunk, hol az egyes lelkek a „Corpus Christi mysticum" valóságától? Jól jegyezzük meg: ez nem egyszerűen a katholicizmus házi passzívája, hanem, bármilyen merészen is hangzik, a legnemesebben és legszélesebben értelmezett kultúrélet katasztrofális hiánya. Érezzük ezt ma már nemcsak intra, de extra muros is! Az evangéliumi communitas, közösség gondolata, amely az evangéliumi világrend egyik legfőbb követelménye, kihalt a lelkekben: kitörték, elgáncsolták a szubjektivizmus egyoldalú, gyakran minden határt áttörő túlhajtásai! Az újkor az egyéniség fölszabadításának tetszetős jelszavával indul meg. Ez az áramlat aztán kikiáltja az ész megdöbbentő autonómiáját, az élet egész területére kiterjeszkedő abszolút, szuverén uralmát. Az új bálvány hatalma, formáló, irányító ereje annál nagyobb lesz, minél nagyobb diadalokat arat „diesseits", tehát főleg természettudományban, később technikában. Az ész lett az egyetlen ideál, amelynek analógiájára kell átformálódnia az egész életnek. „Vergeistigen" lett a jelszó. Ez az évszázadokon át tartó, egyre hevesebb hullámzás kivetett bennünket az absztrakt, vértelen fogalmak, teóriák, formulák jégmezőire. A nagy áram tragikusan belefullad mechanizmusba, technikába, sőt a sors különös iróniájából — materializmusba. A lét súlypontja nyugtalanul leng lélek és test, szellem és anyag közt, nem tud elhelyezkedni. Természetes, hogy ebből telt, gazdag, meleg, harmonikus élet nem sarjadt. Nietzsche teljes joggal ostorozza féktelen, maró gúnyjával ezt a „tudós-világot", „das Land der Bildung", amelynek prófétáiról áll a nietzschei meghatározás: „Halboffne Thore seid ihr, an denen Todtengräber