Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1916
Ruttkai Erődi Béla, dr.
Ruttkai Erődi Béla, dr. A jelen tanév folyamán egy nagyon bensőséges, de a nehéz időviszonyok miatt a nyilvánosság kizárásával lefolyt ünnepsége volt a a székesfővárosi tankerületnek. Erődi Béla dr., udvari tanácsos, 1917 február 18.-án ülte székesfővárosi főigazgatóságának 25 éves évfordulóját. A budapesti középiskolák közvetlen elöljárói a május 19.-i igazgatói gyűlést szemelték ki jubileumi érzelmeik tolmácsolására, amikor is egy, az igazgatók arcképeit és a tanári karok aláírásait tartalmazó emlékelbumot nyújtottak át az ünnepeltnek. Ám az ünnepségnek elvonuló, szorosan családias jellege ellenére is úgy érezzük, hogy az a ragaszkodás és tisztelet, amely az igazgatókat és tanári testületeket áthatja Erődi Béla dr., főigazgatóval való vonatkozásaikban, nem kevésbbé természetszerűleg lobban fel a tanulók ezreiben, akik az ő atyai gondviselése alatt állanak, valamint a szülők lelkében, akikkel megosztja a gondot, örömet és fájdalmat, amelyekkel gyermekeik nevelése együttjár. A nemes érzelmek ébresztgetése és ápolása mindenkor megokolt, de főleg a pusztító szenvedélyek túl- áradása idején; azért bizton reméljük, hogy a mi jó főigazgatónkban a nevelő megbocsájtja nekünk az ember intencióinak valamelyes sérelmét, ha a jelen sorok a Sz. Imre-főgimnázium közvetlen érdekeltségében is meg akarják pendíteni azt az érzelmi tónust, amely az ünne- pies alkalomból a tanári testület lelkén átrezeg. Már maga az a körülmény, hogy az ünnepelt immár 46 esztendeje fáradozik a magyar középiskolai ifjúság nevelő-oktatása érdemében, magas arányúvá teheti a tiszteletet, amellyel feléje fordulunk. Nem osztozunk a pedagógusok hivatásáról alkotott ama sötét felfogásban, amely a „Quem dii odere, paedagogum fecere“ szállómondásban megnyilatkozik. Szerintünk minden gyermek egy-egy Tóbiás, aki előtte ismeretlen útnak indúl pusztán a végső cél homályos megérzésével ; minden tanár egy-egy Ráfael, aki hivatásszerű kötelezettségéből meleg szívvel hajol közel a zarándokhoz s az ő különleges egyéniségének mélységeibe próbálva aláereszkedni a lelkét kölcsönzi oda kalauzának. Eljárására akár a szeretet és összefonódás édes visszhangjai verődnek feléje a gyermeki lélektől, akár a martialisi „Invisum pueris virginibusque caput“ legyen a sorsa, alanyi érzelmei közömbösek a magas céllal szemben, amelyet űznie kell; örömében, gyászá-
