Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1916
Brisits Frigyes, dr.: Hódolat IV. Károly királynak
12 az alkotás lángelméi, a szép exaltált szerelmével mindazok, akiknek ritmus lejtett a szavában, alak vibrált a vésője élén és szín pompázott a képzeletében; a szentség idealizáló lendületével a szentek és a nemzeti idealizmus csillagos borújával, villámlóan cikázó egével a Patrona Hungáriáé. A zászlók puhán dagadó selyméből, lobogásba omló lengéséből így egy átspiritualizált múlt oldódott ki, mely lelket hevített az ünnepi lángolásba s büszkébbre duzzasztotta a történelmi továbbélés öntudatát. Ettől fogott tüzet, ettől viharzik és reng a nemzet izmosodásának gazdag lehetősége, a trón jövő reménye: az ifjúság is. Az élet első alakjában bontja ki magát benne: virágban, felhőtlenségben, költészetben, ezért fordítja a világot — hogy elbírhassa — a maga esz- ményiségének színeire, vonalaira, megvilágítására. Csak egyet lát meg és érez föl igazán, talán legigazabban : az ünnepek, a szeretet költészetét. Ez az ő életének érlelése, ez az ő szépségének kinyílása. Ezért érzi, hogy valahogyan ő is hozzátartozik a trón zsámolyához. És hódolatul előbontja lelke finom, derűs tavaszát s mint egy gyönyörű magyar májusi álmot teríti a király és a királyné nézése, merengése elé, befedi és elborítja vele a sírok és romok fölfeketélő látomását, felszedi a nehéz királyi könnycseppeket, lecsókolja róluk a fájdalom savát és végigpermetezi velük friss virulását; aztán halk leheletével lágy ringásba fodrozza fel virágzása színes selymét, majd rátapsolja örömeit, mosolyát s ezek, mint a nevető élet, lejtenek, ingának, játszanak napsugártáncot s emelnek az égre szivárványíveket, — hogy mindig derűs legyen, mindig rajta, a jövőn, felejtse el bánatát a királyné és a király. Es hódolatul király és királyné elé feszíti ki a lelkét, melyben a múltnak, az ősi erényeknek gyökérszálai ereződnek szét, melyet az új idők zivataros hullámrengései törhetetlenné keményítenek, mely férfiasán szorítja meg a kardot s alázattal csókolja meg a keresztet, mely csak úgy tudja szeretni a hazáját, hogy imádja az Istent és élteti a királyt — hogy mindig nyugodt legyen, mindig benne, általa, az ifjúságon tudjon remélni a királyné és a király. Es vájjon van-e ennél melegebben hódoló, énekesebb királyhimnusza ennek a világnak ! ? . . .
