Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1913

III. Beszámoló az 1913-14. iskolai évről

58

d) Ünnepélyek. Az érzés mélyebben ivódik be a szívbe, mint az ismeret a feledékeny emlékezőtehetségbe. Ezért a gyermek leikébe minél több örömérzetet kell elhelyezni. Erre szolgálnak az ünnepek; azok a nagy alkalmak, mikor megnyílik az örök ideálok arany székháza s fényözönben elénk lépnek a hit apostolai, a hazaszeretet vértanúi, a munka hősei, a polgárerények példaképei. Nagyságukat, ha nem is fogja fel egész jelentőségében a növendék, azért érzi az erény hatalmát, mely csodálatra késztet és utánzásra ösztönöz. A benső meghatottság, a közös érzések melege örömre hangol s ennek alaptónusa akkor is ott reszket a szívben, mikor már mély gondolatra vált a közvetlen érzés. A lelkesedés pillanatában alakot nyernek az eszmék, emlékei támadnak a kegyeletnek, melyek lefogják s hosszú időre, sokszor az egész életre lekötik a futó percek mélységes tanulságait. Ezért nagy jelentőségűek az iskolai ünnepek, vallásosak és hazafiasak egyaránt.

November 4.-én ültük meg az intézet védőszentjének, Szent Imre hercegnek ünnepét a szülők és érdeklődők jelenlétében. Bevezetőül az intézet énekkara Lányi-Greksa „Szent-Imre-ének“-ét adta elő. Majd Herglóz Jenő és Szüllö Ferenc, I. o. tanulók Szemlérnek „Szent Imre ünnepére“ című költeményét szavalták. Utána Kiss Albin dr. tanár mondotta a következő beszédet:

Kedves ifjak !

Kérlek benneteket, szellemetek szárnyain kísérjetek el engem arra az útra, amelyre vezetni akarlak titeket.

A Dunántúlnak egy kis pontja felé tartunk, ahol a zord Bakony lábainál egy vár emelkedik az égnek meredek sziklaormon. Az emberi erő s az isteni sugallat egy templomot helyezett el itt. Nehézkes vörös kőoszlopok tartják a boltozatot, mintha emlékeztetni akarnának szent Györgynek az Ur ügyéért kiömlött vérére, akinek tiszteletére ezen ősi székesegyház szentelve volt.

Magas vendégei vannak a várnak : az első szent király időzik ottan udvarával. Talán komoly országos ügyek, talán az üdülés vágya vezette őket arra, az akkor sűrű erdővel borított vidékre. A jámbor legendaíró hallgat róla. Egész figyelmét az ifjú királyi hercegnek szenteli.

Feltűnni látta alakját a múltak fátyolán s eltelt vele egészen a szíve. Megismétli tetteivel ugyanazt, amit a Jegyes mond az Énekek énekében: „Felkelek s körüljárom a várost. Keresem az utcákon és tereken azt, akit szeret az én lelkem“. (III. 2.) Keresi őt a történelem országútjain, keresi a legendák, a szájhagyományok berkeiben. Azok az immár sárgult papírlapok, amelyeken fáradozásainak eredményeit megörökíti, átrezeg-