II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1917

Dr. Sebők Imre

4

1-én született fia lelkében lángoló hazaszeretetet. Már négyéves korában asztalra állítva, nagy hévvel szavalta egy alkalommal a kis fiú a „Talpra magyart“ nagyobb társaság előtt. A hallgatóság lelkesen tapsolt utána, a gyermek pedig — amint anyja nekem elbeszélte — kimerültén összerogyott. Talán a turáni vonatkozások miatt hozzászoktatták a fiút ahhoz is, hogy lóhátról szavaljon, amit különös kedvvel tett.

Középiskolai éveit a budapesti kegyesrendi főgimnáziumban töltötte el, ahol magyar fajszeretete még mélyebb gyökeret vert. Ötödik osztálybeli tanulókorában kérdezte egyik tanára a temperamentumos fiút: „Mondd, fiam, mi leszel te?“ „Pap leszek“, felelte a fiú. „No hiszen, akkor majd agyonütlek“, pattant föl ennek hallatára édesapja. A székesfehérvári Zuber-családból való vallásoslelkü édesanyja pedig örült gyermeke elhatározásának. A VI. osztályból már el akart menni a fiú a papnevelőintézetbe, de atyja nem engedte. „Majd ha az érettségit letetted, máskép beszélsz.“ Mikor a szép érettségi bizonyítványt hazahozta, már az apa kérdezte: „Most mi leszel ?“ „Most még inkább pap“, szólt a keményderekú fiú s elment Esztergomba, ahol teológiai éveit végezte.

Sohasem lehetett volna jobb alkalom az egyházias szellem, a tudományszeretet, az irodalmi tevékenység, a szónoki képesség ébresztésére, nagy koncepciók iránt való érzék, széles látókör megszerzésére, mint abban az időben, amelyben más jeles professzorok között a már akkor országoshírü dr. Prohászka Ottokár lábaihoz ülhettek az esztergomi kispapok és nap-nap után hallhatták nagy szellemének csodás megnyilatkozásait. Abban a Prohászka-iskolában, amelynek tagjai éltek-haltak a mesterért, gondolataival telítették lelkűket, maguktartásában, beszédjükben, még a hanghordozásban, kiejtésben, mondatfüzésben is visszatükröztették mintaképüket, Sebők a leghívebb tanítványok egyike volt. Hosszú évek múlva is, utolsó betegségében zavarodó öntudatával éjnek idején utazott Székesfehérvárra, órákon át ült a püspöki palota előtt, — tőle hallottam — várva a reggelt, hogy szeretett lelki vezetőjével beszélhessen.

Még mielőtt felszentelhették volna, 1898-ban Budapestre helyezték hitoktatónak. Mint katekéta legtöbb társával ellentétben szívesebben foglalkozott a nagyobb fiúkkal. Ez kétségtelenül komoly tudományos munkára való hajlamából következett, amelyet jobban érvényesíthetett a nagyobbaknál. Alig is volt alkalma a legkisebbek tanítására; azonnal polgári fiúiskolába került és 1900-ban történt felszentelése után még három évig ott maradt. Ebben a minőségben dolgozta ki