II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1913
Ünnepi beszéd
• • Ünnepi beszéd. A június 7.-én tartott évzáró-ünnepélyen elmondotta Wolff Károly udv. tanácsos, gondnoksági alelnök. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Kedves Ifjak! A programm szerint Kánter Károly praelátus úrnak és elnöktársamnak volt szándékában e helyen s ez alkalommal néhány szót elmondani, de legnagyobb sajnálatunkra O Méltósága — remélhetőleg múló rosszullét miatt — akadályozva van s így én fogom megkísérelni, hogy Önök előtt tolmácsoljam azokat az eszméket és gondolatokat, amelyeket valószínűleg ő is tolmácsolt volna. Az igaz, hogy O Méltósága a mondandókat előzetesen jobban átgondolta volna, én azonban csupán itt az ünnepség folyamán kéretvén fel a helyettesítésre, csak a pillanatnyi impressziók alapján szeretném szavakba foglalni azokat az érzelmeket, amelyek az én s bizonyára az Önök lelkében is feltámadnak az ifjúság ezen mai ünnepélye alkalmából. Az első kérdés, amely fölmerülhet, mit ünnepelünk, miért jöttünk össze, mit keres a gondnokság az ifjúság ezen ünnepélyén ? Engedjék meg, hogy ez alkalommal szavakba öntsem azt, amit ugyan mindnyájan tudunk, de aminek megvilágítását még sem tartom fölöslegesnek. Századokon át a vallás és a közoktatás ügye összefort az egyházzal; századokon át az ő katonái voltak a közoktatás napszámosai is. Ez igen természetes, mert az egyház nemcsak a vallást, hanem a kultúrát is ápolja és a kereszténység nemcsak vallás, hanem egyúttal olyan kultúr-faktor, a kultúrtényezők olyan erős központja, melyet még a kísérleti vegytan legmerészebb találmánya sem tudott megingatni, melynek fontosságát még a legradikálisabb áramlatok sem tagadták s lényegében érinteni máig sem tudják. A keresztény vallás maga a legmagasabb kultúra s igen természetes, hogy az egy
