II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1911
Adalékok az irodalomtörténeti módszer kérdéséhez
6 mázát, vagy egyszerű időrendbe való sorakoztatását, hanem organikus életet élő egészet. Csakhogy nem lehet kellő előkészület nélkül rögtön magasabbrendű megállapításokat kockáztatni, mert a tudós csak hosszú, nagy kitartást igénylő munka után juthat el a legtöbb esetben a valóban értékes synthesishez. Lanson épen az előkészület szükséges voltát hangsúlyozza s ezért módszertanában e támadott pont védelmére csoportosítja legsúlyosabb érveit. Minden tudományban két rész van, a technikai, melynek magában véve értéke nincs s életjogosultságát tulajdonképen a másik, összefoglaló s igazán termékeny résztől kapja, melynek szolgálatára van rendelve. Lanson figyelme a körülmények erejénél fogva elsősorban a technikai részre összpontosodik. A francia kritika és irodalomtörténetírás hagyománya kényszeríti erre. Sehol az analysis és synthesis közt nem tátong akkora szakadék, mint a franciáknál. Már Renan panaszkodik „Avenir de la science“-ban emiatt. Minden, ami általánosabb, ami bölcseleti felfogást árul el az eruditio fitogtatása nélkül, sok specialista előtt a felületes gyanújába kerül. Más oldalról a szépelmék irtóznak minden komolyabb elmélyedéstől, minden fárasztóbb tanulmánytól s a tudomány előrehaladása nélkül szövögetik Penelope vásznát, melyet mindig újra meg újra kell kezdeni. Az irodalmi szépelmék kritika és irodalomtörténetírás örve alatt nem egyszer csak minden áron új formába akarják csavarni a régóta közismert dolgokat, midőn kopott semmiségeket igyekeznek ragyogóvá, újszerűvé tenni, hiú, rhetorikai szóvirágokkal. Általánosságban — több derék kivételtől most eltekintve — a felfogás a franciáknál hosszú ideig a vérszegény, tudományos szempontból teljesen értéktelen synthesis túlsúlyát biztosította. Magában a fajban van bizonyos tulajdonság, melyet Madame Staél nagyon találóan nevezett el „pédantisme de légereté“-nek: irtózik a nehézkességtől, inkább üres lesz, csak könnyed maradhasson. Ennek következményekép panaszkodik Maurice Croiset egyik dékáni beszédjében,1 hogy a classica philologiában a XVII. század nagy polyhistoriai óta egészen a jelen időkig a franciák erősen háttérbe szorultak s számos magvas, nagy fáradozást és körültekintést igénylő kérdést e területen a tudomány a franciák teljes részvétlensége mellett oldott meg. Ugyancsak a „pédantisme de légereté“ részben magyarázó oka annak a tömegben imponáló, de a hangzatos, sokat- ígérő címek alatt rendszerint semmi érdemlegeset nem nyújtó francia 1 Revue internationale de l’enseignement 1911 (60 K.) No. 11. 386—397.
