II. kerületi érseki katolikus főgimnázium és Rákóczi-kollégium fiúnevelő-intézet, Budapest, 1911
Adalékok az irodalomtörténeti módszer kérdéséhez
15 tudomány sikereinek egyik legfontosabb emelője, hogy a létezés merev kategóriája helyébe a levését, az abszolút és mozdulatlanság fogalmai helyébe a relativot és a mozgást tette. S bármiként álljon is az igazság a fejlődés gondolata körül, az az egy bizonyos, hogy hatásban elérte a legtermékenyítőbb hypothesiseket. Alig van úgyszólván az emberi szellemnek oly működési tere, melyet ez a nagy valószinűséggel hangoztatott elv át ne alakított volna. Ennek oka a benne rejlő rendkívüli synthetikus erő. Nehezen találunk még egy olyan elvet, mely annyira alkalmas lenne egy összefoglaló szempont alá tömöríteni annyi disparat elemet, mely complex egésszé tudna egységesíteni annyi részleges, a tudomány külön-külön ágaiban elért s látszólag összefüggésbe nem hozható eredményt. Ez a theoria fényt terjeszt maga körül s folytonosan új kutatásokra ösztönöz. Az átvitel tehát nagyon szerencsés. A relativitás jutott evvel uralomra az irodalomtörténetben s így a történeti felfogás súlya a pusztán theoretikus értékeléssel szemben biztosítva van. Erőszakos azonban az átvitel módja. A fejlődés tana, amint az a természet- tudományokban kialakult, Brunetiérenél egész nyersen, erőszakosan, megállapodott terminológiájával s ennek minden következményével együtt szakadt bele az irodalomtörténetbe. A műfaj nála valóságos organikus élőlény lett s szinte függetlenítette magát az Íróktól. A hagyomány erejét egyoldalúan hangsúlyozta, mert a hagyomány képviselői csak a nagy irók, akik szerinte a fejlődés kizárólagos tényezői. Nem juttat tehát megillető helyet az alsóbbrangú, sokszor már feledésbe merült, de irodalomtörténeti értékkel biró munkáknak. Lanson különösen ezt kárhoztatja, mert véleménye szerint a középrangú irodalmi jelenség az igazán reprezentatív még a műfajok szempontjából is. A remekmű mindig szélsőség, a maximumot képviseli, tehát kivételes. S az is kétségtelen, hogy a fejlődés hordozói nem mindig csak a nagy irók, sőt legtöbbször épen az ezek útját egyengető középszerű tehetségek. Továbbá az erőszakos logikájú Brunetiérenél a methodussá kényszerített fejlődéstan elnyeli a tényeket, noha inkább ezekből kellene kialakulnia. Nem volt meg benne a tudós temperamentuma, az inductio helyett nem egy esetben jogtalan deductiót alkalmazott, mint ahogy más területen is hamar elragadta dogmatismusa. így lett sokakra veszélyes, de az óvatosakra mégis jótékony hatású. Veszélyes azoknak, kik számára a fejlődés előre fölvett elve vaspáncél, melybe okvetlenül bele kell szorítani a valóságot. Jótékony ott, hol a fejlődés elve synthetikus erőt adó szempont, az élet törvénye, melyet
