X. kerületi kőbányai magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1912

I. Révai Miklós

I.

Révai Miklós,

a magyar nyelv és nemzeti érzés buzgó harcosa.

A magyar nyelv és tudomány oly sokat köszönhet Révai kitartó és buzgó munkásságának, a magyar nemzeti érzésnek oly erélyes hirdetője, mintegy megszemélyesítője volt Révai, hogy az utókor hálás tiszteletét e nagy férfia iránt nem fejezheti ki elégszer.

1750-ben született Mária Terézia uralkodása alatt, a magyarság „békés pihenése“ korszakában, amellyel együttjárt nemzeti érzésünk elsatnyulása, a magyarság elnemzetietlenedése is. Ifjúságát, férfikorát is ebben a korban élte folytonos küzdelem és nélkülözések között. Mint szerzetestanár a középiskolai és egyetemi oktatás terén szolgálta hazáját, de ő azonfelül mint újságíró és mint költő is — a deákos iskola követői közé tartozott —- segített a magyar kultúrát előbbre vinni. Erre akkor nagy szükség volt, mert a magyar nyelvet elhanyagolták, saját fiai megtagadták. A főran- gúak a bécsi légkörben elnémetesedtek, a köznemesek meg egyrészt a hivatalos latin nyelv hatása alatt, másrészt a főrangúak utánzása miatt nagyrészt keverék-magyar nyelven beszéltek, úgy hogy a magyar nyelv a legtisztábban a köznép és nehány költő ajkán élt. Hölgyeink meg épen szégyeltek magyarul beszélni, mert ez a közfelfogás szerint csak a parasztnak való volt.

Ezt egykori feljegyzések bizonyítják. Szrogh Sámuel borsodi táblabiró pl. 1806-ban a Magyar nyelvről szóló könyvében említi, hogy saját maga hallotta, amikor a Sándor Lipót nádornak pestmegyei főispáni beiktatásakor tartott mulatság alkalmával a jelenlevők nagy hahotával nevettek ki egy „Fő Méltóságú“ kisasz- szonyt, mert megfeledkezvén magáról, magyarul beszélt. Jellemzi e korántsem elszigetelten álló eset magyar társadalmi állapotainkat. Széchenyi István még 1827-ben is abban látja Magyarország süly- lyedtségét és gyengeségét, hogy a „hölgyek egyáltalán nem beszélnek magyarul s nincs jó magyar társaság.“ Vörösmarty pedig 18411»