Magy. kir. állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium, Budapest, 1911

II. Özv. Sólyom Sándorné emlékezetére

dalmat: te magad szenvedtél. Kedves nyájasságod, még humorod sem tudta teljesen elfödözni nemes, finomult, de szenvedő lelkedet.

Gondos szeretettel ölelted szívedre a rádbízott leányifjúságot, odaadással végezve nevelőtanító munkádat. Fogékony lelked érdeklődése, felbuzdulása a szép és jó iránt, nem lankadt a végsőig. Egész szívvel futottál-fáradtál köztünk mindaddig, míg le nem döntött a gyilkos kór.

És tetted mindezt oly szerényen, hogy szinte magad előtt is rejtegetted lelked szépségét. Úgy, hogy akik nap-nap után együtt voltunk veled, csak most eszmélünk rá, hogy a te részedről mily előkelőén finom volt az az érintkezés és hogy mily gyöngéd, mily jóságos is voltál te mindenkivel.

Életedből megtanulhatjuk azt, hogy mélyebben kell szemlélődnünk, ha örökbecsűt akarunk találni az emberekben, mert az igazi értékek nem hivalkodnak.

Tanítóságod 25-ik éve ez. És mi nem jubileumodra, hanem csak koporsódnál gyűlhettünk össze, hogy kifejezzük irántad érzett szeretetünket, amely csak gyarapodik erősségében, azóta, amióta elvesztettünk.