VI. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, 1920
III. Keményffi Jenő † 1970-1920
6 feladata művészetének kritikus értékelése; azt azonban megállapíthatjuk, hogy a művészet terén elérte mindazt, amire talentuma kötelezte. A sikerekben gazdag művész, az előkelő körökben otthonos társaságbeli ember az iskolát ép úgy becsülte, mint a művészetet; ifjúink nem egy rajz- kiállítása tanúskodhatott róla, hogy az ifjúság művészi nevelését komolyan vette. Mélyen bántotta, hogy az utolsó öt háborús tanévben iskolánk katonal lefoglalása miatt idegenben nem tudta fenntartani a rajztanítás régi színvonalát. Kartársai iránt páratlanul kedves és őszinte barát volt; ha közénk lépett, vele jött a jókedv is; mindenre volt egy jó ötlete, szellemes tréfája; humorában volt egy csepp keserűség, .mintha a korai elmúlás sejtelme ott borongott volna alapjában derűs lelke mélyén. Emlékétől elválaszthatatlan marad erős, férfias egyénisége, amely a megkezdett útról soha vissza nem lépett. Kisasszony napján, egy nyárutói napsugaras délután temettük; ott volt az egész ifjúság és tisztelőinek sokasága. Az ifjúság nevében Marer László Alii. osztályú tanuló vett végső búcsút a szeretett mestertől, míg a tanári kar nevében e sorok írója így búcsúztatta: Mélyen tisztelt gyászoló közönség! Az ókori görög ember, mikor hazáját, nemzetét vagy öt magát valami váratlan csapás, szerencsétlenség érte, hamar készen volt a magyarázattal, mely egyúttal megnyugvást is adott lelkének ; azt mondta naiv hittel: a végzet, az amaniké akarta így, az a hatalmas végzet, amelynek még a halhatatlan istenek is alá vannak vetve. A mi tanárkarunk lelett is ilyen klasszikusan tragikus végzet lebeg, mellyel halandó emberekül szembe nem szállhatunk. Még nincs egy negyed százada, hogy intézetünk fennáll és immáron a hatodik koporsó előtt állunk, .amely egy olyan kedves jó barátunk testét zárja magába, aki adónap előtt, férfikora delén dőlt ki sorainkból, árván hagyva családját, gyászba borítva kartársait, tanítványait- És kegyetlen iróniája a sorsnak, amely gúnyt űzni látszik fájdalmunkból: hiszen alig múlt egy éve annak, hogy az, akit most temetünk, ép így állott egy kar társé nk koporsója előtt, mint ahogy én állok most az övé előtt. És most kiesett kezéből az ecset, a paletta, megmerevedtek az ujjak, nem érintik többé a zengő billentyűket, melyeken oly mesterileg játszott, elnémultak az ajkak, annyi jókedvű szellemes tréfa szülői, nem játszik körülöttük a mosoly, mellyel az ő fölényes lelke az emberi gyarlóságokat elintézni szokta. Mélyen tisztelt gyászoló közönség! Nagy a mi veszteségünk, mert Keményffi Jenő nagy űrt hagyott maga után. Szinte azt sem tudom, hol kezdjem méltatni az ö sokoldalú képességeit. Hiszen az Isten csak jókedvében teremt olyan művész lelket, amilyen ő volt, aki válogathatott a művészi pályák között, amelyekre rátermett. Hivatottahb szószólóra kell bíznom az ő művészete méltatását, amelyet a műértő közönség és művészetünk illetékes fórumai már életében is érdeme szerint értékeltek. Két remeke tanácstermünkben is őrzi halhatatlanságát. De nemcsak a művészeknek, hanem nekünk, szürke professzoroknak is kartársunk volt ez az ihletett lelkű művész, ifjú intézetünk legrégibb tanára, alapítása második esztendejétől kezdve huszonegy éven át. Fiatal kezdő korában talán kényszerűségből vállalta a mi lelket ölő mesterségünket, de megszerette és kitartott mellette haláláig. Úgy látszik, nemcsak a költő fantáziája álmodta meg, hogy Michelangelo széklábat farag; az életben is adódnak esetek, hogy Sokrates ábécére oktat és Apelles halhatatlan ecsetjét félretéve, palavesszőt vesz a kezébe. A mi művész barátunk is tűre-
