VI. kerületi magy. kir. állami főgimnázium, 1918-1919

V. A szülő és a gyermek az iskola szempontjából

11

I x

neki, nem számítva arra, hogy a járásbíróságnak két héttel később érkezett átirata szerint a szegény beteg aznap épen „12 órai elzárás“ című betegségben szenvedett!

Hogy lehessen akkor nekünk hozzákezdenünk a fiú helyes neveléséhez, ha a szülők a gyermek erkölcsi hibáit még nagyobb erkölcsi hibával akarják eltakarni, ahelyett, hogy. ők maguk is javítani akarnák ?

A javításnak az eszköze a jutalom és büntetés volna. De csak akkor jó eszköz mindakettő, ha igazságos, ha igazságosnak érzi maga a gyermek is. Talán nem is kell mondanom, hogy az igazságosságnak nem csak a családon kívül, hanem a családon belül is meg kell lennie. Az' idején és igazságosan alkalmazott büntetésnek rendszerint meg van az a hatása, hogy még a kis gyermek is megérti, miért kellett neki bűnhődnie s igyekezni fog arra, hogy ne adjon alkalmat a büntetés ismétlésére és pedig nem eltitkolással, hanem a büntetendő dolog mellőzésével. És vájjon fáj-e a szülőnek az, ha látja, hogy kellő mérséklettel alkalmazott igazságos büntetésnek meg volt a maga várt hatása ? És nem boldog pillanat-e az, amikor a gyermeket helyes tettei, ügyessége, okossága miatt megdicsérhetjük vagy meg is jutalmazhatjuk ? Mi az iskolában is alkalmazunk jutalmat és büntetést. Jól tudjuk, hogy a jutalom elsősorban a szülőknek esik jól. A megjutalmazott gyermek boldog öröme sokszor derítette már fel a családnak nem egy komor óráját. De jól tudjuk azt is, hogy a büntetés nemcsak a gyermeket éri, hanem mint a jutalom, a szülőket is, sokszor még a gyermeknél érzékenyebben érinti és sújtja. Vájjon szabad-e akkor nekünk, az iskolának büntetnünk, ha tudjuk, hogy lényegében nem a gyermek, hanem a szülő az, aki a büntetés súlyát hordozza ? Elméleti fejtegetés helyett két iskolai esetemet fogom elmondani válaszul erre a nehéz kérdésre. Az egyik esetben a fiú édesanyjától kaptam keserű szemrehányást, miért büntettem a fiát, mert azt ő szenvedi meg. A fiú bűne az volt, hogy nem tanult, pedig ugyebár, Önök is azért küldik gyermekeiket az iskolába, hogy tanuljanak ? Nem ismerte el, hogy a fiú a nemtanulásért az iskola részéről büntetést érdemel, hanem elvitte a fiút más iskolába. Ott a fiú jeles tanuló lett. Vájjon, ha a mama kedvéért nem „büntetem“ a fiút az osztály ismételtetésével, hanem hozzájárulok az anyai elnézéshez iskolai elnézéssel, nem maradt volna-e meg a fiú tovább is rosszul tanuló haszontalannak, holott így felébredt benne a tanulni akarás ? Vájjon okoztam-e kárt a szülőknek azzal, hogy kíméletlenül őszinte voltam velük és gyermekükkel szemben ?

A másik esetben az apa azzal mentette a fiát, hogy már kis korában is és otthon is mindig rossz viseletű volt és hogy az édesanyja talán túl sem éli azt, 1 ha a fiát viseleté miatt rossz magaviseleti osztályzattal büntetem. Ebben az esetben látszólag igen kegyetlenül jártam el: az apának és anyának a legkíméletlenebb formában mondottam meg, hogy igazuk van, ha a fiú büntetését saját büntetésüknek érzik, sajnálom, hogy a fiút kell büntetnem, holott az igazi büntetendő személyek épen a panaszló a^pa és