VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1916
I. I. Ferencz József emlékezete
7 vei ajándékozta meg magyar állami rendünket s uralkodása óta azokban újra él az igazság, mint Mátyás alatt. Valóban, ha a történelem nagy fejedelmi alakjaira visszagondolunk', megdicsőült királyunkat a legnagyobbak mellé állíthatjuk. Mert benne valóban a nemzeti jólétnek egy nagy dicső fejedelmet ajándékozott a népek sorsát intéző Gondviselés: egy magas szellemű, jóságos uralkodót, ki megdicsőült koronás elődei közül a legkitűnőbbekhez hasonlítható, sőt aki mintegy egyesíti magában a legkitűnőbbek tulajdonait: Szt. István apostoli buzgalmát és vallásosságát, Szt. László lovagi szellemét, Kálmán tudomány-pártolását, IV. Béla újjáteremtő erélyét, N. Lajos európai tekintélyét, Mátyás igazságosságát. De a jelen világ uralkodói között is első volt királyunk úgy bölcseségben, mint tekintélyben, mit az összes koronás fők és államfők, míg a béke áldása tartott, valamennyien ismételten elismertek. Jó királyunk nemcsak fényes példája az uralkodói erényeknek, de mint ember is örök és felejthetetlen példányképünk lehet: lelkének olthatatlan lángú vallásossága, törhetetlen kötelességérzete, fáradhatatlan munkabírása és munkaszeretete, nagylelkűsége és lovagiassága, az emberi erények teljességében mutatják jellemét. S lelkének e nagy jelességei voltak lelkének erősségei is a csapásokban. Nagy, fájdalmas csapások próbáit szenvedte végig megdicsőült királyunk. 1889-ben egyetlen fiát, Rudolf trónörököst ragadta el atyai szívétől a végzet erőszakos halállal; 1898- ban hőn szeretett felséges nejét, Erzsébet királynőnket, aki véd- szentünk volt, gonosz kéz gyilkos tőre sújtotta le. S ő, a dicsőült király megrendülve, de nem megtörve, viselte el a nagy csapások keresztjét, népének nagy és igaz részvétén kívül a vallás vigaszában, a munkában, a kötelesség teljesítésében és a jótékonyságban keresve enyhülést. Elzárta szívébe saját fájdalmát — s kitárta szívét népe gondjainak! S múltak az évek, betelt az idő, a béke napjai is letűntek, dúló harcok rettenetes viharai zúdultak királyra s nemzetre . . . mi küzdünk még királyunkért és hazánkért, a vég még messze van, de a királyi pálya végéhez ért! „Fáradt vagyok“, így szólt, s megtört ereje s csendesen, fájdalom nélkül nyugalomra tért a sokat küzdött és sokat szenvedett uralkodó. Nagy harcában a győzelmet nem érhette meg: hogy nemzetével együtt örüljön újra,
