VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1916
I. I. Ferencz József emlékezete
8 együtt vegyen részt majd a diadalmenetben, de szelleme velünk lesz majd, ott fenn majd ránk tekint: ha a várt nagy, végső diadalmi nap elérkezik! S most kedves ifjak, szálljunk el lélekben hozzá a temetésre; mire megkondulnak nemsokára a bécsi templomok harangjai, s megindul a gyászmenet a Burg-templomból, kisérik a népek százezrei, a bécsi nagy körút hosszú vonalain hullámzik a népáradat, Ferenc Józsefet temetve olyan temetéssel, amilyet a világ még nem látott! Az ősi Szt. István templom fogadja be még egyszer a nagy halottat, ahol a család, a fejedelmek várják, élükön az új királlyal és nejével, hogy Tőle még egyszer s utoljára búcsút vegyenek, akit immár most a végső beszentelés után ősei sírboltjához kisérnek a Kapucinusok templomába, hol neje, Zsófia leánya és egyetlen fia várják! S most búcsúzzunk el tőle, mint Ő is tőlünk elbúcsúzott végrendeletében: „Szeretett népeimnek igaz köszönetét mondok azért a hűséges szeretetért, mellyel irántam s házam iránt úgy a boldog napokban, mint súlyos időkben viseltettek. E ragaszkodás tudata jól esett szívemnek és abból merítettem erőt nehéz uralkodói kötelességem teljesítéséhez ! őrizzétek meg ugyanezeket a hazafias érzületeket utódom számára!“ Ti pedig kedves ifjak, még egyszer emelkedjetek fel lelke- tekben a király áldott emlékéhez, s tartsátok emlékezetetekben a király életének nagy példáit, ő elköltözött, de az általa megteremtett új Magyarország, s abban szellemének ragyogása itt maradt vígaszúi. Méltó utódot nyertünk nagy munkájának folytatására, kit szeretettel s bizalommal várunk hazánk sorsának és nagyságának intézésében. A Kapucinusok templomának sírboltja bezárul néhány óra múlva nagy halottunk hamvai fölött, ő nem látogat meg bennünket többé, a budai vár csarnokai, falai nem hangozzák vissza többé lépteit és szavait. Csak mintha a bús ősi szélben suttogna szelleme, az eljön hozzánk, megrezzentve a budai várkert fáinak és bokrainak sárguló leveleit, meg az enyh'e tavaszi szellő suttogásában mintha hallanók majd, amint végig repked a gödöllői erdő lombjain és virágjain és mindenütt Magyarország téréin, mezőin, bércein és erdői között, hol áldott alakja járt-kelt. De ez mind csak fájó képzelet; ő már maga felszállt az Égbe, s onnan tekint le ránk, s imádkozik érettünk: a jövő boldog Magyarországért! Parcsetich Vincze.
