VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1915
I. Dr. Pethő Sándor: Kísérlet a világháború katonai történetének (1914-15.) összefoglalására
9 termékeny képzeletében csaknem mitosszá finomult. A németek azt vallják, hogy a marnei kudarcot a legrövidebb idő alatt kiköszörülhették s nyugaton a végső döntést kicsikarhatták volna, ha az oroszok kelet-poroszországi inváziójának elhárítása, valamint a szeptember 12.-én hátrányunkra eldőlt lembergi csata következményei miatt nem lettek volna arra utalva, hogy tartalékaik és új formációik legnagyobb részét az oroszok ellen vessék. Ez a felfogás — legalább bizonyos részleteiben — megállja a helyét, de nem teljesen. 1914. augusztus végén csakugyan elérkezett a német birodalom „sorsdöntő órája“. A kelet-poroszországi határon a königs- bergi és poseni hadtesteken kívül aránylag jelentéktelen és másodrendű, csupán határbiztosításra szolgáló csapatok álltak. Ezek a német osztagok lassú és diadalmas utóvédi ütközetekben hátráltak nyugat felé Rennenkampf vilnai (njemeni) s Szamszonov na- revi hadseregei elől, amelyek egymásnak derékszöget alkotó irányban marsoltak Lötzen kelet-poroszországi erőd, a Mazuria- vidék középpontja felé. Más hadseregek a Visztula-vonal várháromszögéből törtek elő Németország keleti ipartelepeinek és Berlinnek szegzett irányban. A világ visszafojtott lélekzettel figyelte ezt a borzasztó felvonulást, ezt az új dszingiszkáni inváziót, amelynek az volt célja, hogy a virágzó német keleti városokat elpusztítsa és a német földet elárassza. Ritka hadvezér és ritka hadsereg bírta volna rá magát oly önfeláldozásra a szövetségtárs érdekében, mint aminőt Conrad és az osztrák-magyar hadsereg véghezvitt. A monarchia északi hadseregeinek nagyobb fele Dankl és Auffenberg vezetése alatt a Visztula jobb partján oly erélyes és vakmerő támadást kezdett augusztus végén, hogy las- sankint magára vonta és felszívta azt az orosz hadat, amelynek Posen és Porosz-Szilézia felé kellett volna vonulnia. Az osztrákmagyar hadsereg nagyobbik, offenziv szárnya egy teljesen kilátástalan támadásba fogott Németország megmentése céljából s ’csak kisebbik, defenzív fele Bruderman és Bőhm-Ermolli alatt állott szembe a Zbrucsnál Ivanov, Dimitrijev s Bruszilov hadseregeivel. Conradnak ezt az elhatározását, amely akkor oly meddő vérpocsékolásnak tűnt fel s amelyet a későbbi fejlemények fényesen igazoltak, csak a központi hatalmak közti viszony pszichológiájából lehet megmagyarázni. Oly cselekedet, amelyre az Entente egyszer se, vagy csak későn tudta volna rászánni magát. Az osztrák-magyar támadás hullámai megtörtek ugyan Lub-