VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1911

Gondolatok a nevelésről

6

képtelenekké váltak, némely érték meg is szűnt érték lenni, de az új értékek megalkotásában mindegyikük akár positive, akár negative, de valahogyan részt vett. Az értékek közötti differenciák csak az első látszatra nagyok. Némelyiknél a különbség foka maximális, másiknál talán csak az accentuatio más. A köztük levő küzdelem tényét azonban mégsem lehet tagadni.

E küzdelemben a nevelésnek döntő szava van. A kultura- fejlődés stabilizálása, egyenes irányának megtartása érdekében, meg azután erőkimélés szempontjából is nagyon óvatosnak kell lennie. A kipróbált, közhasznú, a kulturális evolúció gerincét képező értékeket nem szabad esetleges, tetszetős quasi-értékek kedvéért eldobni, viszont a régit nem kell okvetlenül azért megtartani, mert régi, hanem, ha az új érték jobbnak bizonyul, azt kell beállítani a fejlődésbe. A régiekből meg kell tartani az értékes elemeket, viszont az újban is meglátni a hasznosat, az értékeset és a kettő között kapcsolatot kell létesíteni. Az embereket rá kell nevelni az értékek, az igazságok mérlegelésére. Meg kell tanítani őket arra, hogy hol és mikor kell valamely igazságot beállítani a nagy kulturáramlatba, mert ha magára hagyjuk, hadd helyezkedjék el magától, vagy ha helytelenül túlértékeljük és rossz helyen alkalmazzuk, többet ront, mint használ. A természetben nincs ugrás, nincs a kultúra fejlődésében sem; de minthogy a kultúra fejlődése nincs olyan vastörvényeknek alávetve, mint a természet s mert az egyes lelki tények sokkal nagyobb emóciót képesek előidézni és sokkal nagyobb hatásuk van, mint a természet egyes jelenségeinek, azért olyan fontos a nevelés szerepe. Mert azt az állandó elemet szolgáltatja, mely minden normális fejlődésnek sine qua non-ja.

De nemcsak azáltal szolgálja a nevelés a kultúra fejlődését, hogy megértő, intim viszonyt hoz létre az ember és az értékek között, hogy az igazságok közötti ellentétet áthidalja, hanem, hogy magasabb célt tűz ki maga elé, melyre az embert nevelni kell.

Régi igazság, hogy aki életével meg van elégedve, nem törekszik annak megjavítására. Ellenkezőleg minden ilyen törekvést elitéi, minden újítástól irtózik s csak azt tartja jónak, ami régi. Az emberi haladás végtelen nagy szerencséjére az emberiség legnagyobb része nem ilyen természetű, hanem igenis hódol annak a bennünk rejlő ősi ösztönnek, annak a bíráló, elemző erőnek, melyet elégedetlenségnek nevezünk. Ez az az erő, mely bennünket előre hajt, mely minden kutatásnak, minden próbálkozásnak első