Budapest - Ráday Mihály emlékszám (2021. november)
Csorba László: Ráday Mihály és a Nemzeti Panteon Alapítvány
RÁDAY MIHÁLY 1942-2021 7 lyek forgatáson a Mihály vezette stáb Karolina asszony legifjabb lányának, a szabadságharc honvéd hadserege országos föápolónőjének, Kossuth Zsuzsannának a sírját kereste New York városában, akkor még hiába. Ám az ennek nyomán meginduló alapítványi kutatómunka végeredményeként ma bronzbetétes márványtábla díszíti a First Presbyterian Church falát, annak a helynek a közelében, ahol a parktükörrel eltakart hajdani templomtemető a föld mélyében ma is őrzi a súlyos tüdőbetegségben eltávozott fiatalasszony - a kortársak szép szavával: Kossuth „ikerlelke” - koporsóját. De Amerika mellett Ázsiában is segített az alapítvány. Az isztambuli Magyar Főkonzulátus a török főváros Feriköy városrészében található protestáns temetőben tizenöt magyar síremlék helyreállításához, tisztításához és javításához kapott támogatást. Az Izmitben álló Thököly Emlékház parkjában pedig annak az impozáns emlékoszlopnak a felállításához járultunk hozzá, amely nemes másolata elődjének: azon obeliszknek, melyet Thököly Imre gróf, Zrínyi Ilona férje hamvainak 1906. évi hazaszállítása után állíttatott az akkori magyar kormány az egykori kuruc fejedelem volt izmiti sírhelyén. Az oszlop tetején ülő turulmadarat a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói mintázták, a Nemzeti Panteon Alapítvány anyagi támogatásával. E sok új emlékhely is szerepel a Corvina Kiadó vállalkozásaként közreadott három album-szépségű kötetben, amelyekben Katona Tamás és Ráday Mihály újrameséli a filmsorozat történeteit, sok ezer pompás fényképfelvétel kíséretében. Az utóbbi évek legőszintébb örömei közé tartozott e szépséges sorozat sikeres befejezése 2020 nyarán. A történész társelnök 2017-ben hagyott itt minket, és most a filmes, művészettörténész és városvédő társelnök is utána indult az örök úton. Igaza van Kosztolányi Dezsőnek a Halotti beszédben, amikor azt írja: »Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ö nem.” De ismerjük az emberi természetet! Mindazok emlékeiben, érzelmeiben, gondolataiban, gesztusaiban és reflexeiben - főképp, ha olyan témákról van szó, amelyek neki fontosak voltak - mégis ott marad elevenen ő, függetlenül attól, hogy ezt a tényt egy örökkévaló emberfeletti hatalom teremtő erejének, avagy a homo sapiens neuronjai lenyűgöző evolúciós együttműködésének tulajdonítjuk. És akkor már nagyon is tőlünk függ, beteljesülnek-e Kosztolányi szomorú szavai: „Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.” Mi ugyanis dönthetünk úgy, hogy amikor azt a munkát folytatjuk, amelyet ő kezdett el és oly egyedülálló következetességgel és eredményességgel végzett, sőt vezetett, akkor megőrizzük és erőforrásnak tekintjük ezt az eleven emléket, és az újabb és újabb válaszutaknál segítségül hívjuk annak mérlegelését, hogyan döntött volna ő hasonló helyzetben. Ebben az értelemben tehát nemcsak mondhatjuk, de ténylegesen tapasztalhatjuk, hogy velünk marad valamiképpen, mert hatással van és lesz mindarra, amit az ő szellemében és örökségét folytatva teszünk. És így az is csak tőlünk függ, hogy úgy igyekezzünk alakítani a kegyeleti kultúrát, hogy ha majd velünk együtt végképp elmegy az ő személyiségének „forró emlékezete” is, addigra már a közösség kulturális emlékezetében maradandó nyoma maradjon annak, aki e téren is valóban - jól mondja Kosztolányi - „küzdve tört a jobbra”. Végül persze elveszítjük majd a múló idő ellen vívott örök háborút - de talán itt és most mégis sikerül megnyernünk egy fontos csatát.
