Budapest - Ráday Mihály emlékszám (2021. november)
Bojár Iván András: Mihály jelen van
8 BUDAPEST BOJÁR IVÁN ANDRÁS Szinte blaszfémikus érzés nekrológot írni Ráday Mihályról. Annyira jelen van! Nem is Mihály jelen van szinte, de a koponyámban hallom jellegzetes sztentori baritonját, látom a gesztusait, ahogy az utcán összefutva vagy egy hivatalos találkozáskor némi kérlelhetetlen felháborodással valamely aktuális városrombolás ellen emeli föl szavát. Most is jól, a körötte állóknál alaposabban informált, véleményének súlya van. Ráday Mihály tehát jelen van. Mindaz, amit megkezdett, elindított, jelen van akkor is, ha látható: a hazai műemlékvédelem soha ilyen szánalmas, kiszolgáltatott helyzetben nem volt. Elvei sárba vetve, sok-sok éves tapasztalatai, kicsiszolt módszertanai félig-meddig elfeledve, voluntarista döntésekkel átlépve, keresztülhúzva. Szakmai méltósága gyermetegen gügye, fennhéjázó szempontokkal megsemmisítve. A napokban végignéztem azt az 1979- es, talán délutáni tévébeszélgetést, amelyben Rapcsányi László riporter faggat egy fiatal operatőr kollégát. Kíváncsivá tette az akkor már sikeres filmkészítői, televíziós operatőri pályán futó Ráday Mihály különös látószögben született pár perces videóesszéje, amely Budapest karakteres értékeinek pusztulására irányította a nézők figyelmét. Ez az adás volt a később 2010-ig futó adásfolyam, az „Unokáink sem fogják látni” nyitánya: ennek váratlan sikerére kapott Mihály lehetőséget, hogy új, saját műsorral rukkoljon elő. A mai televíziózás nem ismeri azt a sikert, ami az akkor induló műsorfolyamot övezte. Alkalmanként másfél-kétmillió vagy akár annál is több néző követte, tartalmilag pedig nemhogy távol állt a ma kötelező altesti viccelődések, a hirdetési bevétel reményében mind lejjebb srófolt alpári műsorok színvonaltalanságától, de nem túlzás azt mondani, egy országot, egy nemzetet tanított meg szeretni önnön gazdagságát. Kultúrát adott, szempontokat, neveket, stílusfogalmakat vezetett be a köz tudatába. Engem és baráti körömet egész biztosan tanított. Kezdő gimnazistákként minden adása kötelező önkéntes programunk volt, amit aztán másnap alaposan megvitattunk. És biztos vagyok benne nem csak bennünket, de emberek tíz- és százezreit vette rá, hogy a depresszió éveiben az utcát járva ne csupán cipőnk orrát nézzük, de szegjük föl fejünket és vegyük észre, hogy Budapest homlokzatainak, utcáinak látványa mennyi-mennyi érdekességet hordoz, látványuk mennyi örömet okoz. Ma már nehezen rekonstruálható az a kincstári közöny, IKV-terror, de a civil lakosságra is kiterjedő érzéketlen értetlenség, ami a II. világháború különösen
