Budapest, 2020. (43. évfolyam)
3. szám, március - Daniss Győző: Tíz deka kenyér
BUDA PEST 20 20 / 03 10MÚLTIDŐ falvakba küldeni. És nem is eredménytelenül. Április 4-én például az egri Nemzeti Bizottság átiratot kapott a Heves megyei főispántól, hogy mihamarabb szervezze meg pesti gyerekek átmeneti befogadását, azzal, hogy ha a befogadó családok igénylik, élelmezési költségeiket a háborús konjunktúra haszonélvezőinek pénzéből meg kell téríteni. Az átirat szerint Eger 50, a környező települések közül Mezőtárkány 30, Füzesabony, Verpelét, Feldebrő, Kápolna, Kál, Poroszló és Tiszafüred 20–20, Maklár, Nagytálya, Kerecsend, Demjén, Egerszalók, Egerszólát, Aldebrő, Tófalu, Kompolt, Felnémet, Felsőtárkány és Mikófalva 10–10 gyerek elhelyezését vállalhatná. Vagyis néhány hétig 340 fővárosi gyereknek jutna elegendő élelem. És tucatjával voltak hasonló vállalások. Mindezeknek köszönhetően a legfontosabb és a leginkább napi gond, az élelemhez jutás – ha csak a legszükségesebb mértékben is – tavaszra megoldódni látszott. Valamilyen ruhája is volt mindenkinek. Az otthon nélkül maradók vagy megüresedett lakásokban rendezkedtek be, vagy rokonokhoz, ismerősökhöz költöztek, esetleg vidéken próbálták folytatni az életüket. Amit meg lehetett, azt igyekeztek helyreállítani. Márai Sándor az 1945-ös naplójában felfigyelt egy asszonyra, aki a keretestül kitört ablakát a nyílásba rakosgatott téglával rakta be. Tersánszky J. Jenőnek egy falat javító jókedvű fiatal kőmű ves azt juttatta az eszébe, hogy régebben fecskének becézték a munka közben már akkor is gyakran fütyörésző kőműveseket. Márciusi hirdetések nagyobb mennyiségben kerestek ablaküveg pótlására celofánt vagy más átlátszó anyagot. Egyre gyakrabban használt fogalom lett az „újjáépítés”. A Vörös Hadsereg utászai – magyar munkaerőt is igénybe véve – hetek alatt járhatóvá tették némelyik felrobbantott hidat. A Népszava március 17-én megírta, hogy két nappal azelőtt – ünnepélyes keretek között – a polgári lakosságnak is megnyitották az addig csak katonák által használható Ferenc József hidat. Ennek két pillére és a két parti nyílás épen maradt vagy alig sérült, így „csak” a köztük tátongó százötven méteres szakaszt kellett pótolni. Ehhez a két pillér közötti mederszakaszon lehorgonyzott öt hatalmas uszály, azokra cölöpjármokat erősítettek, majd rájuk helyezték a tizenegy méter széles hídpályaelemeket. És más hidakat is sikerült ideiglenesen járhatóvá tenni vagy lerombolt híd mellett pontont, cölöphidat létesíteni. A legtöbb kerületben volt már villany, víz és áprilistól, a hidakon átvezetett vezetékeknek köszönhetően, Pesten is gáz. A MÁV Istvántelki Főműhelyében dolgozók áldozatos munkájának köszönhetően már március elsején indulhattak vonatok Vác felé, majd más irányokba is. A helyreállított mozdonyok, tehervagonok hamarosan megjelentek a fővárosi villamossíneken is. Törmeléket szállítottak a városon kívülre vagy sok helyen meg-megállva burgonyát árultak, a másutt megszokott 25–30 helyett 6 pengőért. A karácsonykor az ostromállapot miatt leállított villamosközlekedés – ha csak egyetlen rövid szakaszon is, Újpest és a Forgách utca között – február elején újraéledt. Április közepén már Zugló és a Keleti pályaudvar, valamint Újpest és a Nyugati pályaudvar között sem kellett gyalog járni. De a villamosforgalom egésze a sínek hiánya, rossz állapota és a kocsik pusztulása miatt még sokáig nem állt helyre. Ezért is értékelődött fel a bicikli. A Népszava egy április 22-ei cikke így kezdődött: „A szegény ember autója, a kerékpár is előkerül féltve őrzött rejtekhelyéről, és mind gyakrabban látható a főváros utcáin. Reggelenként szabályos karavánok alakulnak a kerékpáron közlekedő dolgozókból, akik a környékről és a külvárosokból igyekeznek a város belseje felé, sok kilométerre eső munkahelyekre. A gyalogló fizikai és szellemi munkás ma irigykedve tekint a kerékpáron vígan tovagördülő társa után, és magában megfogadja, hogy ő is szert tesz egy ilyen járműre.” Ennek tudatában az újságíró elment a Teleki téri kerékpárbörzére, és irtózatosan magas árakat talált. A legócskább biciklit is kétezer-ötszáz pengőre tartotta az árus, egy újért pedig az ötszörösét kérték. Az írás így fejeződött be: „Csillagászati számok, lehetetlen árak, remélhetően csak addig tartják magukat, amíg el nem indul a legolcsóbb, a legnépszerűbb közlekedési eszköz, a sokat szidott, csepült – villamos.” A valóság „fizikai” nehézségeihez képest jobb állapotban voltak a szellemi élet mozzanatai. Igaz, hogy ha az iskolákban általában már márciusban elkezdődött is a tanítás, még nem volt teljes értékű. Hiszen például – és korántsem páratlan módon – a VIII. kerületi Zrínyi Ilona leánygimnázium tanulóinak, a tantermek felének használhatatlanná válása miatt, sokáig fele időben, az egyik csoportnak fél 9-től 11-ig, a másiknak 11-től fél 2-ig lehettek csak órái. Kinyitott sok mozi, és a háború végi tilalmakkal ellentétben már amerikai sikerfilmeket is játszhatott. Meg persze sok orosz alkotást – ebben nyilvánvalóan része volt a moszkvai fegyverszünetei egyezmény mozikra vonatkozó előírásának is: „Időszaki és más sajtótermékek kiadása, behozatala és terjesz-Nagymosás a Városligetben Ez is a rendkívüli idők következménye. Az asszonyok tüzelő hiányában a városligeti Ártézi-kútnál mossák ki szennyesüket. Először azt hittük, hogy csak a külső városrész asszonyai veszik igénybe a kút forró vizét, de amikor többeknél érdeklődtünk, kiderült, hogy a város legkülönbözőbb részéről járnak ide mosni. – Semmi tüzelőnk sincs otthon, a Síp utcából jövök – mondja az egyik asszony –, tetszik tudni, gyenge a szemem és itt jobb a világítás, meg aztán mindjárt ki is szárad a ruha. Valóban. Amerre a szem ellát, mindenütt száradó ruha. Ruhák a füvön, a bokrokon s az összelőtt autóroncsokon. A nap ragyogóan süt s így nem sok idő kell a ruhaszárításhoz. – A kezem reumás – panaszolja egy nénike –, és így egyszerre mosok is meg a kezem is gyógyítom, de nem gazdaságos, mert kemény a víz és nagyon fogyasztja a szappant. Ha volna tüzelőm, dehogy jönnék ide. Teknő teknő mellett, akinek nincs teknője, az lavór vagy vödör fölé görnyed s mossa a szennyes ruhát. – Kár, hogy a kormány elsején bezárja a kutat – újságolja egy asszony –, utána már csak naponta egy órát lesz nyitva a csap. Nem akarják, hogy ezekkel a mosásokkal rontsuk a liget szépségét, de ha szennyes marad a ruha, akkor elférgesedünk. Igen, ez legyen a legfőbb szempont s az illetékesek hagyják egész nap nyitva az artézi kút egyetlen csapját, hogy az amúgy is csak a kanálisba folyó forró vizet a rászoruló emberek gazdaságosan kihasználhassák. Ez közérdek, hiszen tudjuk, hogy a járványok egyetlen biztos ellenszere a tisztaság. Ezek az egyszerű asszonyok azt hiszik, hogy a kút lezárása a kormány műve, de az is lehet, hogy ezt a suttogó propaganda terjeszti közöttük. Igaz, nem valami üdítő látvány a sok mosóteknő és a száradó ruha közvetlen a Széchenyi-fürdő mögött, viszont az Angolpark és környéke rommá lőtt épületeivel ugyancsak nem díszíti a tájat. Mindent összevéve, amíg a tüzelőellátásunk nem javul, az illetékesek ne is gondoljanak az Ártézi-kút lezárására. (Népszava, 1945. április 28.)
