Budapest, 2020. (43. évfolyam)

3. szám, március - Daniss Győző: Tíz deka kenyér

9

hozzátartozóik textilbe, hullámpapírba takargatva vagy bármilyen más „védőeszközbe” helyezve temethessék el. A temetkezési intézet annyit vállalt, hogy a holttestet – díjazás ellenében – a maga kölcsönkoporsójában elszállítja a temetőig, aztán ott átadja a hozzátartozóknak. Rokonnak se, ismerősnek se lehetett könnyű végignézni, hogy valakit koporsó nélkül helyeznek a sírba.

A tragédiákat túlélők békéje sem volt zavartalan. Többségüknek a napi, olykor a legelemibb gondok egész seregével kellett megküzdeniük. Leginkább az élelem hiányzott. Ha már nem szorultak is arra, hogy elpusztult lovak húsát egyék, a napi betevőt csak nehezen tudták előteremteni. És mert az ostrom nemcsak a város fizikai valóságát tette tönkre, hanem szétzilálta az intézmények sokaságát is, a lakosságnak a közellátás gondjaival foglalkozó hivatalok, tisztviselők is csak nagy erőfeszítésekkel, olykor kemény intézkedésekkel tudtak segíteni.

A történések egyik legfontosabb szereplője februártól Vas Zoltán

, Budapest közellá

tási kormánybiztosa volt. Első rendeleteinek egyike: „Az ország területén a termelőknél lévő élelmiszerkészleteket a megállapított fejadagok, valamint a szükséges vetőmagmennyiségek kivételével a helyi hatóságok által megállapított helyi forgalmi ár megtérítése mellett azonnali hatállyal lefoglalom.” Ugyanakkor Faragho Gábor, az akkor még Debrecenben tevékenykedő Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátásügyi minisztere – hangsúlyozva, hogy „Budapest sorsa mindnyájunknak a szívén kell, hogy feküdjék” – a főispánokat élelmiszerek összegyűjtésére utasította. Például a Csanád megyei főispánt arra, hogy szervezze meg 295 vagon kenyérgabona, 100 vagon morzsolt kukorica és 20 vagon árpa megvásárlását és a fővárosba szállítását.

Március elején Vas elrendelte, hogy a fővárosban minden arra alkalmas területet meg kell művelni. Intézkedett a vetni- és ültetnivalókról is. A parasztpárti napilap, a Szabad Szó április 27-én már a budapesti kertészetekben nevelt tizenegymillió palántáról írhatott: „Irányárak a következők: salá

ta 12 fillér, karalábé, káposzta, kelkáposzta 20–30 fillér, paradicsom, paprika, »tűzdelt palánta« 50 fillér.” Összehasonlításul: ezek

ben a hetekben egy kiló krumpliért 16 pengőt, kenyérlisztért – a feketepiacon – akár 100 pengőt is elkértek. Vas bejelentette, hogy 100 vagonnyi burgonyát bocsátanak a kiskerttulajdonosok, a tenyérnyi parcellákon termelni kívánók rendelkezésére, további 100 vagonnyi jegy nélkül hozzáférhető burgonyával pedig letörik az említett árakat – ez azonban inkább csak álom volt, hiszen 100 vagon burgonya az akkori 10 tonnás vasúti teherkocsikkal számolva egymillió kilogrammot tett ki, nagyjában egy kilónyi juthatott tehát egy fővárosi lakosra. De a többségnek ez is számított! Hiszen ez – a vetőburgonyával ellentétben – azonnali segítség volt. Az is enyhítette a napi gondokat, hogy a szovjet kormány március végén 15 ezer tonna gabonát, 3 ezer tonna húst és 2 ezer tonna cukrot juttatott kölcsönképpen Magyarországnak, és ennek háromnegyede Budapesté lett. Minderre a fővárosiak zömének nagy szüksége volt. Hiszen az élelmiszerjegyekre akkortájt csak 10 deka kenyeret vagy – választhattak a vásárlók – 5 deka kenyeret és 7 deka lisztet, esetleg egyszerű egytálételt adtak. A lakosság zömének „dőzsölésre” csak húsvét előtt futotta. Akkor egyetlen alkalommal az élelmiszerjegyek különféle szelvényei 50 deka krumpli, 20 deka liszt, 15 deka hús, 15 deka cukor és 1 tojás vásárlására jogosítottak. Sokaknak szinte egyetlen esélyük volt, hogy például a Nemzeti Segély Bizottság több helyen konyhát nyitott, és megfizethető áron egytálételeket árult. Az egyik konyha a Dankó utcai községi népiskola mosókonyháján működött, ott két főzőüstben készült az ebéd. A felnőttek megvásárolhatták, a gyerekek helyben fogyaszthatták el az otthonról hozott edényükbe mért merőkanálnyi levest vagy főzeléket.

Az élelmiszerjegyek szavatolta napi 500, majd 1000 kalóriaérték természetszerűleg nem volt elég. Az életben maradáshoz az egyén fáradsága, ügyessége is kellett. Akinek volt pénze, a feketepiacon – ha drágán is – sok mindent megvásárolhatott. Vagy ajánlhatott lisztért, cukorért értéktárgyat, ruhaneműt, ritkább használati cikkeket. És megpróbálkozhatott vidéki bevásárló körúttal, „batyuzással”. Hiszen néhány vonalon már járt a vasút, és ha megteltek a kocsik, a bátrabbak a kocsitetőt, az ütközőket vagy a vagonlépcsőt is vállalhatták. De hiába látott a kecskeméti, kiskunfélegyházi, szegedi, hódmezővásárhelyi vagy békéscsabai piacon bármit a fővárosi polgár, onnan tilos volt élelmiszert elhoznia. Később Vas bizonyos fővárosi kiskereskedőknek engedélyt adott, hogy „áthágják” a helyi tilalmakat, és azt is lehetővé tette, hogy vidéki termelők, kereskedők a fővárosban árulhassanak. Akiket azonban meg is sarcolhattak. Például a Soroksári úti vámnál – írta a kommunista párt lapja, a Szabad Nép március 27-én – egy szélhámos banda megkaparintotta az elhagyott vámőrszobát, kifüggesztett egy táblát, hogy „vizsgálószoba”, és elvette a fővárosba hozott élelmiszerek negyedét. Esetenként hivatali visszásságok is előfordultak. A közellátási kormánybiztosnak egy április eleji sajtótájékoztatón a budai közigazgatási kirendeltségről elmondott dühös-dühödt kifakadását részletesen ismertette a Szabad Szó: „Tudatlanságból vagy ostobaság

ból egyszerűen szabotálják intézkedéseinket...Budán továbbra is éhen halnak emberek, és a csecsemőhalandóság 64 százalék. A helyzet olyan katasztrofális, hogy még a kórházakban is korpából kapnak ennivalót a betegek... A mulasztás mértékét akkor értik meg, ha hozzáteszem, hogy a kellő mennyiségű élelem megvan a raktárakban, de nem küldenek érte...Napi 800 liter tejet biztosítottam egy héttel ezelőtt Buda részére. De nem jönnek érte. Pedig külön engedélyük van, hogy szekerekkel átjöjjenek a hidakon. A pékek egy része küld kocsit, de azok sem tudják kiosztani a kenyeret, mert nincs jegy.” Amiatt persze berzenkedhetünk (utólag nagyon könnyű!), hogy a lap nem írta vagy nem írhatta meg, hogy mennyi is a kormánybiztos említette „kellő mennyiségű élelem”, de az bizonyos, hogy nem lehetett túlságosan sok. És ahogy januárban és februárban is „két Budapest” létezett, márciusban és áprilisban sem volt ez másképp. A Szabad Magyarország című, Miskolcon megjelenő demokratikus napilap pesti riportja mérföldkőnek tartotta, hogy a fővárosban március végén már kenyeret mérnek, ha nem is sokat, naponta, fejenként és csak jegyre csupán 10 dekát. De elkeseredett azon, hogy miközben hajtűtől ceruzáig és szájharmonikáig sok dolgot lehet kapni az utcán nyilvánosan, élelem „csak a fekete kereskedés legfeketébb rejtjeiben húzódik meg s csak a legfeketébb áron kapható”. A szociáldemokrata Népszava is a feketekereskedők ellen emelt szót (április 28.): „A kávéházak élete a belépő elé olyan képet tár, mintha minden rendben volna, mintha mindenki asztalán hús jutna a főzelék mellé, mintha lakásaink épek volnának... ha tudjuk, hogy kik ülnek ott, kik fizetnek könnyedén harminc pengőt egy édes süteményért, akkor elkomorul tekintetünk. A feketekereskedelem lelkiismeretlen vámszedői pöffeszkednek ott. Közben a munkásság, a kisiparos réteg és még annyian éhségtől legyengülve végzik munkájukat – nem egyszer fizetés nélkül.”

Ez utóbbiaknak azzal is próbáltak segíteni a főváros illetékesei, hogy legnehezebb helyzetben lévő családok gyerekeit igyekeztek néhány hétre, egy-két hónapra a jobb élelmezési helyzetben lévő vidéki városokba, szöveg: DANISS GYŐZŐ FOTÓ: FORTEPAN