Budapest, 2020. (43. évfolyam)
10. szám, október - Tarján Balázs: A peregrinus
21 kis kórképét: „a szerencsétlen segédszerkesztő ket, az irodalom ezen béketűrő vértanúit (...) tisztelem s nyilvánosan kérek tőlök bocsánatot addigi sértő balvéleményemért.” Ám nem kell csodálkoznunk, 1844 októberében már újra a Nemzetiben játszik, sajnos (a magyar költészet szerencséjére?) megint röpke idő jut neki a deszkákon, meg is írja ennek okát. Szigligeti Ede Szökött katonájá ban kapott szerepet (Egressy jutalomjátéka), Gémessy nótáriust kellett alakítania: „Julcsa kisasszony, a menyasszony helyett Julcsa kisasszony, a vőlegény mondatot mondottam. E csekély hiba miatt véget ért pályafutásom.” Nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, de a színészetről beszéltünk az előző mondatokban, tegyük hozzá: Gyulai Pál volt az első komoly kritikus, aki szerint Petőfi reménytelenül tehetségtelen színész. Véleményét több irodalmár átvette, elfogadta. Az igazsághoz tartozik, hogy az újabb időkben viszont jó néhányan cáfolják ezt a megállapítást. És maga Petőfi is így tesz az Úti jegyzetekben! Mit tudhatunk meg a versekből? Valljanak hát versei Pesthez való viszonyáról. Nincs sok költeménye a városról, ráadásul Pest említését többször egy-egy verséből kell kibányásznunk. Én, aki nem vagyok irodalmár, azt mondom: Petőfi amolyan „se veled, se nélküled” kapcsolatban állt a várossal. Oka? Emlékezzünk, mindannyian tanultuk Az alföld című versét: „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom...” A tanyákról, a ringatózó búzáról, a vadludakról, a királydinnyés homokról ábrándozik. Bizony, hiába poros, sáros város Pest – amint ezt Széchenyi is megállapít ja – azért ettől a világtól messze van. Nincs helyem idézetekkel alátámasztani, de higy gyük el: még számos (számolatlan) versében hitet tesz a természetben való lét szépsége, vonzása mellett. Első olvasatra azt vesszük észre, mintha menekülni akarna Pesttől, Pestről. 1846-ban, Dömsödön született versében – Levél Várady Antalhoz – így ír: „A szép természet megváltoztatott, / Beteg kedélyek e hű orvosa, / Beteg valék én ott tinálatok / A pesti utcák holt hideg kövén / Hosszú, sötét árnyként vonult utánam / A csüggedés, az életunalom. / Ujjászülettem...” Még nekünk, a mai Budapestet – minden bajával – szerető polgároknak is elkeserítő olvasni e sorokat. De nézzünk egy kicsit vissza, 1844-ből való a Kedves vendégek és A boldog pestiek című költeménye. Ugyanezt az érzést kaphatjuk? Mindkét versét gúnyosnak, ugyanakkor kissé magát sajnálónak érzem. Gúny? Igen, saját magával és azokkal szemben, akikről, akiknek szól! Magát sajnáló? Megint az én szubjektív válaszom: mintha nem igazán tudna alkalmazkodni a városi léthez, bár keresi és szeretne is benne élni. Nézzük: „Oh, ez az ostoba falusi nép! / Írják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép. / S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek. / Hanem meg is szököm előletek.” (Kedves vendégek) A vers további részéből az tűnik ki, hogy szégyelli „az ostoba falusi népet”, de mintha kissé félszeg is lenne, mit mutasson ő? A boldog pestiek ugyanabban a hónapban, júliusban kerül ki a tolla alól. Tekinthetjük az előbb említett vers folytatásának is, amennyiben itt is feltűnnek a „szegény, szegény falusiak”, kiegészülve a „kisvárosbéliekkel.” Petőfi gyönyörű képet fest a pesti létről, minden szakasz záró sora: „Mi boldog pestiek.” Szó van a mindennapi „nagy epikuri torról”, a lelket elandalító zenéről, a táncteremről, a színházról (színház!), de a végső megállapítás: mindez talmi vélekedés (a költőé vagy a célba vett olvasóé?), hiszen „Nincs híja semminek, / Míg végre csődöt nem kapunk / Mi boldog pestiek!” De érdemes visszatérni az előbb idézett 1846-os vers érzeményéhez. Már 1845-ben, szalkszentmártoni tartózkodása idején foglalkozott hasonló gondolatokkal. Ezek – véleményem szöveg: TARJÁN BALÁZS FOTÓ: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY
