Budapest, 2020. (43. évfolyam)
10. szám, október - Tarján Balázs: A peregrinus
BUDA PEST 20 20 / 10 22 szerint – még meglehetősen „zsengék”, de azért figyeljünk rájuk. Hogy mennyire valós érzést fejeznek ki, arról később még szólok. Falun című költeményében így vélekedik: „Feledni kezdem Pestet és zaját, / (...) Jobb lenne élnem elfeledve itt.” Ám ne menjünk el a vers következő sorai mellett: „Ne hangoztassa senki nevemet, / Csak szőlőm és szántóföldem legyen, / Termők piros bort s fehér kenyeret.” És még egy kis alájátszás: „Házamba térek este: hozza be / Majd a piros bort s fehér kenyeret / Piros menyecskének fehér keze.” Ez a kor minden, bocsánatot kérek a kifejezésért, giccsét, elvárt népi képét tartalmazza, tehát igen rút megközelítésben minden olyan elem (piros menyecske, piros bor, fehér kenyér, fehér kéz) szerepel itt, ami kissé hatást keresővé teszi szememben a költő mondatait, így tehát Pesthez fűződő, látszólag elutasító viszonyát. Főként, amikor eszembe jut a kiáltó ellentét, amely e vers befejező sorai: „S ha a késő halálnak ujjai / A férj és nő szemét majd befogák: / tegyék egy sírba a két aggastyánt” és az Egy gondolat bánt engemet... írójának elsöprő erejű kívánsága: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg” között feszül... Talán igazam mellett szólhatok, egyben visszautalva írásom elején érvekkel ott alá nem támasztott megjegyzésemre, ha citálom Tündérkaland (1847) című versét. Kicsit csapongónak tűnhet az évszámokra való hivatkozás, de éppen azt kívánom bizonyítani, mennyire változott, mennyire hullámzott Petőfi kapcsolata a várossal. Lehet, nem véletlen, hogy a vers Szalontán, azaz Aranynál töltött vendégsége idején született. „Hétköznap-életem fásító gondjait / Lerázni, a minap kedvem sétálni vitt. / Bolygék a főváros lármás utcáiban, / Mert csak tolongás, zaj között vagyok vígan.” A folytatásban pedig az eddigiekhez képest váratlanul, panaszkodik, hogy a természet magányában elkomorodik: „De utcákon, holott, mint a champagnei bor / Az élet, a sürgő világ pezsegve forr; / Utcákon a lélek percenként újat lát.../ Gyönyörködött szemem száz- meg százfélekép.” Mennyire más hangulat ez, mint az előbb idézett versek által sugallt érzés! Hogy megmaradjon büszkeségünk, megint egy kis időbeni ugrás következik, 1845. Fontos év a költő életében, ekkor megy felvidéki körútra. Az Úti jegyzetekben meg is írja, miért indul el. Nem kell sokat találgatnunk: a vándor hajlam győz benne. „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába bele unván, utazni ment.” Emlékezzünk: 1844 júniusában búcsúzik el e stallum miatt a színháztól, de 1845. április 1-én már úton van a Felvidékre... Nem célom – és ennek az írásnak nem is tárgya – e könyvét ismertetni, csak annyit citálok belőle, ami a pesti vonatkozás miatt szükséges. Az út vége felé, miután Gömörben feleskettetik táblabírónak, már nagyon hiányzik neki Pest. „már nagy mehetnékem vala Pestre, melyet hálátlan valék megunni...pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb vitt Pestről, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engem oda? Minden! És azok a jó pajtások, a vidám, zajos pajtások – s egy szomorú, csendes sír.” Álljunk meg egy percre! A pesti pajtásokat keresi, nem ok nélkül, hiszen az indulás előtt, március végén el is búcsúzik tőlük az Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz című versben. És lássunk csudát, itt is a hivatalát okolja: „Hah, börtönöm ajtaja megnyílt / – Nem börtön-e a hivatal? –.” Azért még nyomatékosítja is, nem egészen következetesen, mert úgy véli: „nem vagyok én már senki barátja”, mégis elszomorítónak tartja a „fiúkat elhagyni” Más hang, más hit szólal meg most, mint egy évvel később, majd 1847-ben megint ehhez tér vissza. Azért érdemes még folytatnunk az Úti jegyzeteket, hiszen bár a kötelek száma még növekedett addig, míg végre Vácra érkezett, ott is feltámadt benne a vágy: „Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira óhajtott Pest felé. ...Hánykódásomban egy verset vágtam...Aki akarja tudni, milyen érzelmekkel léptem Pestre, olvassa ezt a verset.” Ez a vers az Úti jegyzetekben olvashatóan az Idvezlet Pesthez címet viseli. Ilyen című vers azonban egyetlen Petőfi összesben sem található. Az életrajzírók, a tanulmányok szerzői igen nagy valószínűséggel Pest című költeményét azonosítják e művével – amivel nekem egy kis problémám van. A gyűjteményes kötetben a Pest keletkezési idejét 1845 február-márciusra datálva találjuk, ez nehezen egyeztethető össze az áprilisi indulással! A tartalom miatt azonban lépjünk túl ezen az – egyébként lehet, hogy az újabb kutatások nyomán már tisztázott – apróságon. (Mielőtt akár egyetlen olvasóm is felbuzdulna e kritikai megjegyzésen, és eszébe jutna a „gőzös” miatt felhorgadni, miszerint a Pest–Vác vasútvonalat csak 1846 júliusában adta át a szabad személyforgalomnak József nádor és neje, jelzem, hogy akkoriban, már 1831 óta menetrend szerinti személyszállítás folyt a Dunán. A köznyelv a gőzhajót hívta „gőzősnek.”) Úgy vélem, túlzásokon kaphatjuk olvasás közben a mi Sándorunkat, mivel azzal indít. „Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! / S én Pestnek mindig jóbarátja voltam...” Miért? „Kivált h’az utcán kóborolhatok: / Az angyaloknál boldogabb vagyok.” De megjön az epés hang is: „S aztán itt minden olyan érdekes, / a szív örömében csak ugy repes. / A vargainasok pofozkodása, / A bérkocsiknak embergázolása, / A zsebmetszők, a pörölő kofák / Az embert mind igen mulattatják.” Marad hát a vidék, elvetve a város zaját, nyüzsgését, pörgős életét? Nem hiszem. Azt gondolom, megismételhetem az írás elején kimondott véleményemet: se vele se nélküle. Mindig másra vágyakozik, hol vissza a csendes vidékre, ahonnan aztán menekül a zajos városba, onnan meg újra menekülhetnékje támad. És valóban, akkor is és most is: Pest csak Pest, tagadhatatlan! Városnéző
