Budapest, 2020. (43. évfolyam)
8. szám, augusztus - Götz Eszter: ÉPÍTETT VILÁG - Elherdált örökség
Ferencváros gyors átalakulása egyre nyilvánvalóbban magával hozza Budapest összképének változását. Az egykori iparterület, egyben a „város gyomra” a szemünk előtt válik lakó- és irodanegyeddé. A barnazóna kifehérítése – és ezzel persze némi óvatos zöldítése is – azonban nemcsak a megszűnt ipar nyomát törli el, hanem a nagyváros kialakulásának, gazdagodásának, polgárosodásának néhány alapvető emléke is köddé válik. A Közvágóhídnak a a korábbi eladások után megmaradt területét 2019 telén csupaszra tarolták. Csak a szobrokkal díszes főkapu és az ezzel szemközt emelt víztorony maradt meg – utóbbi a hozzá kapcsolódó épületek nélkül – de közöttük, körülöttük semmi. Itt fog felépülni egy új lakó- és irodapark, sokadik a kerületben, persze nagyteraszos felső lakásokkal, többszintes mélygarázsokkal, kellemes parkkal, vendéglátó egységekkel. Olyan, ami a világon bármelyik nagyváros bármelyik kerületében ugyanilyen lenne. Leszámítva a kaput, a víztornyot, és – a jelenlegi tervek szerint – néhány, másolatban visszaépített csarnokhomlokzatot, amelyek a központi sétányt fogják keretezni, amolyan hangulati elemként. Lehetett volna másként is. A Közvágóhíd is megúszhatta volna az értelmetlen rombolást, ahogyan az 1927-ben épült Borjúvásárcsarnok, amely a kétezres évek elején irodaházként született újjá. Vagy mint a kifejezetten pesti mintát követő bécsi vágóhíd, melynek lebontási terve az 1970-es évek közepén beindította a város első civil mozgalmát. Házfoglalók és zenészek népesítették be az elárvult csarnokokat, több száz aktivista és mintegy 8000 beköltöző harcolt a hely megtartásáért, még egy helyi lapot is kiadtak. Végül a területet elbontották, egy csarnok kivételével; ez lett az Arena, máig a város egyik legjobb koncert- és fesztiválközpontja. A Soroksári úti hatalmas területtel egy fontos darab szakad ki a város múltjából. A 19. század közepén Budán is, Pesten is több vágóhíd működött, de 1867-ben felmerült ezek kitelepítése a sűrűn lakott negyedekből, és egy egységes, higiénikus közvágóhíd létesítése. Pest déli határában ekkor szántóföldek terültek el, itt volt a nagy marhalegelő, az ún. Bikarét is. Ide szánták a városatyák a marhapiaccal egybekapcsolt új intézményt, gondolva arra, hogy az Alföld felől érkező szállítmányoknak ne kelljen átvonatozni a városon, és a szélirányra is, hiszen így a vágócsarnokok bűze nem a város, hanem annak határa felé terjed. A tervezésre 1868 nyarán pályázatot írtak ki. A bíráló bizottság a számos beérkezett terv közül (melyek egyikét Benkó Károly építő mester, Medgyaszay István édesapja nyújtotta be) végül Julius Hennicke porosz királyi építész pályaművét ítélte a legjobbnak, ennek alapján – a Lánchíd építésében is részt vett, majd 1858-tól Pest főmérnökének kinevezett Szumrák Pál némi átigazításával – 1872-re megépült a várva várt Közvágóhíd, és végleg be lehetett zárni a városszerte működő 32 magán vágócsarnokot. A kor legnagyobb beruházásának átadó ünnepségén a húsügyi bizottság elnöke, egyben a következő évben egyesült Budapest első főpolgármestere, Kammermayer Károly mellett vagy 300 tekintélyes városi és országos képviselő írta alá a csarnok alapító okiratát, melyet az alapkőben helyeztek el. A díszes közönség ezután végignézte az első marha levágását, majd jóízűen bevacsoráltak belőle. A 14 hektáros területen álló, birodalmi stílben pompázó komplexumnak csodájára jártak a pestiek. A korabeli lapok szerint annyian bámészkodtak a csarnokok között, hogy a zavartalan munka érdekében az igazgatóság kénytelen volt létszámstoppal korlátozni a vásárlók mellett ténfergő látogatókat. Nem csoda, hiszen nem csak a főváros lakóit látta el friss és jó minőségű hússal, de innen indult az Alföldről érkező, Bécs vásárcsarnokaiba szállított évi 4–6 ezer marha, de már nem élő állapotban, mint korábban, hanem feldolgozva és megfelelően hűtve. A vágóhidat a belvárossal lóvasút kapcsolta össze. A városi húsvágató bizottság javaslatára még a telep építése alatt megkezdődött a déli összekötő vasúti híd tervezése is, melyet 1877-ben nyitottak meg, a pesti oldalon a Duna-pályaudvarral; utóbbi helyén áll ma a Művészetek Palotája. A vágóhíd csarnokaihoz hazai mészkőbányák szállították az építőanyagot, a tető angliai palakőből készült. Járjuk be a hatalmas területet a beruházásról készült egykorú kiadvány alapján: „...A telep közepén toronynyal ellátott épület a próbavágóhíd, hol egyszerre 20 db. szarvasmarha vágathatik (...) ugyanott van egy bizottmányi szoba, a fogyasztási adó beszedését eszközlő m. k. pénzügyőrségi, illetve fogyasztási adóhivatali kirendeltség szobája, a mérleg és a tartalék istálló. A próba vágóhíd BUD A PEST 20 20 / 08 28épített világ Elherdált örökség Nem kérdés, hogy egy 21. századi nagyváros lakóterületein nincs helye egy vágóhídnak. De ha már csaknem 150 éve ott áll, színvonalas és karakteres építészeti arccal őrzi a város múltját, biztos, hogy az egyetlen megoldás, ha mindenestül megszabadulunk tőle? épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ A főbejárat Klösz György fényképén, 1880–1890 körül (Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)
