Budapest, 2020. (43. évfolyam)
5. szám, május - Fábri Péter: SZERETEM-E a Halászbástyát?
2121 azonban Hirsch Adolfot felöklelte, és kiröpítette az autóból. Janek karját az eltört kormány sebezte meg súlyosan. A telefonon értesített mentőkre meglehetősen sokat kellett várni, mert a Váci út éppen átépítés alatt volt, de ha azonnal ott terem az orvos, akkor sem tud segíteni a súlyos mellkasi sérülést szenvedő Hirsch Adolfon, aki fivére karjaiban halt meg. Utóbb Janek azt állította, nem is ő, hanem Hirsch Adolf vezette a 299A rendszámú kocsit, de ezt a tanúk cáfolták, felemlítve, hogy Janek még a járdán fekve is a kezében szorongatta az eltört kormány egy darabját. Az oldalára borult Benz autót Fröhlich sofőr az egyik széttört első kerék cseréje után a garázsba vitte. A tragédia után Hirsch Hugó átvette öccse helyét a garázsüzemben. A világháború alatt egy vöröskeresztes gépkocsioszlop műszaki felügyelőjeként szolgált, és részt vett a Monarchia által Törökországnak adományozott kórházvonat kiszállításában. Leszerelése után a felső tízezer körében szerzett értékes kapcsolatait kihasználva autókereskedelemmel kezdett foglalkozni. A Monarchia felbomlása után önállóvá váló magyar piacon az osztrák Gräf & Stift luxuskocsikat kínálta gazdag ismerőseinek. Bemutatóterme és a garázs a Jókai tér 3. szám alatt volt. Megnősült, egy jómódú bácskai malomtulajdonos lányát vette el. Hamarosan házat vásároltak Bécsben, és felváltva éltek a két fővárosban. Hirsch Hugó gyakran indult autóversenyeken Magyarországon és Ausztriában. Emlékezetes sikert aratott az 1923-as semmeringi hegyi felfutón, ahol két kategóriában is győzött. Ugyanabban az évben a svábhegyi futamon csak harmadik lett, állítólag két nézővel találta szemben magát az egyik kanyarban, ami gyakran megesett akkoriban. Érdemes megemlíteni az előtte végzők nevét: Zsolnay Frigyes és Érdi-Krausz György. Zsolnay 1896-ban Magyarországon született, de Ausztriában, Badenben élt, Fritz von Zsolnay néven. A húszas években szinte minden autóverseny rajtlistáján megtaláljuk a nevét. Talán nem tévedés Hirsch Hugó sikerének hinni, hogy Mercedes helyett 1927-től Graf & Stift kocsival ért el sikereket. Érdi-Krausz György Magyarország egyik leggazdagabb emberének a fia, aki a papa kocsijaival versenyzett. Utóbb kartográfus lett, és mivel bankár édesapja 1929-ben tönkrement, többé nem autózott. Az 1929-es gazdasági válság Hirsch Hugó életében is nagy változásokat hozott. Üzlete egészen addig szépen gyarapodott, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Azaz... Volt egy kis írás a Nemzeti Sportban 1927-ben, ami akár kritikának is felfogható. „Ha az Andrássy-úton átlépünk, ott találjuk Jókai Mór szobrát. Jókai Mór híres volt fantáziájáról és mesemondásáról. A Jókai-szoborral szemben találjuk Hirsch Hugót, aki mesemondásaival túlszárnyalja Jókai Mórt és legközelebb 100 kötetes nemzeti díszkiadásban adja ki azokat.” Lehet, hogy csak valami rosszindulat volt a háttérben. Utóbb azt állították, megrészegítette a siker, tőzsdézni kezdett, és amikor bukott, összecsaptak a feje fölött a hullámok. Megelőzte a megszégyenítő leleplezést, tetemes adósságot hátrahagyva repülőgépen Konstantinápolyba utazott. Elkísérte titkárnője, szeretője, György Mária is. Amint a lelépésnek híre kelt, egymás után mentek a rendőrségre a kárvallottak. Autóvásárlók, akik már átadták a vételárat, de nem kaptak érte semmit, alkatrész-szállítók, kereskedők, fodrászok, szabók lobogtatták számláikat – hiába. A legrosszabbul persze a Gräf & Stift cég járt, amely a gyanús jeleket látva ellenőrt küldött Budapestre, ám az már csak zárt irodát talált. Magyarország és Törökország között abban az időben nem volt érvényben kiadatási megállapodás, Hirsch Hugónak pedig jó kapcsolatai voltak Konstantinápolyban, ahol a világháború idején végzett szolgálataiért szultáni kitüntetést kapott. Egy ideig autóbuszüzemben dolgozott, majd autókereskedést nyitott. Állítólag élete végéig spórolt, hogy vissza tudja fizetni az osztrák autógyárnak a negyedmillió pengős tartozását. Ha nem hal meg tüdőrákban 1938-ban, talán sikerült volna neki. Szeretem a Halászbástyát, direkt úgy születtem, a kórházból a szüleim mindjárt kivittek a Dunapartra, megmutatták Budapest panorámáját és azt mondták: – Látod, kisfiam, az a szép nagy fehér izé, amiről senki se tudja, hogy pontosan mire való, az ottan a Halászbástya, nézz körül és jegyezd meg, Halászbástya, Lánchíd, Gellérthegy, Várhegy, Margitsziget, Erzsébet híd (az akkor még romos volt), Duna – ez a mi városunk, meg az a sok lepusztult bérház, ami körülötte van. Ezt fogod szeretni. Nem szeretem a Halászbástyát, művészettörténet szakra jártam az egyetemen, kedvenc szerzőim egyike Fülep Lajos , a prófétai haragú művé szetfilozófus, aki dörgő szavakkal átkozta meg saját kora Budapestjének hazug építészetét, a habarcsból hazudott követ a firenzei palotákat utánzó házakon az Andrássy úton, a neogót Országházat a neoreneszánsz kupolájával meg az egész nemzeti hajcihőt. Nemzeti öncélúság című tanulmányában így fogalmazta meg az úgynevezett nemzeti irány lényegét: „Az irány szerint a „nemzeti” egy szóval azt jelentette: giccs; ami nem giccs, az nemzetietlen; s akinek a giccs nem kell, az nemzetellenes, hazaáruló.” És egyik elborzasztó példája éppen a Halászbástya volt. Hát most akkor szabad-e nekem szeretnem a Halászbástyát? Igazából már nem olyan nagy dilemma ez, mert egyszer, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt körbevittem egy amerikai családot Budapesten, és kénytelen voltam saját magamnak is megfogalmazni, hogy mit látnak akkor, amikor a Halászbástyát vagy a Vajdahunyadvárat. Az utóbbi – éppen, mert amerikaiak voltak a barátaim – viszonylag egyszerű eset volt: ez itt, barátaim, egy Disneyland abból a korból, amikor Disney még éppen csak megszületett. Disneyland, tehát díszlet. És – hopp! Rájöttem, hogy ez a magyarázat a Halászbástyára is. Hát persze! Díszlet. Színház. Milyen érdekes, gondoltam magamban. Magyarországról gyakran mondták, hogy operettország, de sosem hallottam vagy olvastam arról, hogy ez az operett mint színpadi díszlet konkrétan fel is épült volna. Pedig felépült, ezek a múlt századfordulón épült historizáló paloták ennek az operettnek voltak a díszletei. És az a helyzet, hogy én szeretem az operettet. Ami pedig ebből konkrétan a Halászbástyát illeti: mindig láttam benne valami vicceset. Annyira nem igazi, annyira diszfunkcionális! Végül is egy kilátóterasz az egész, még hogy bástya! És a halászok mit kerestek volna odafönt, elvégre a Duna itt lent folyik. És miért csúcsos a süvege, mint egy középkori dáma fátylas sipkája? Egyszer aztán rémülten megkérdeztem magamtól, vajon száz év múlva az utódaink is megértően beszélnek majd a (bocsánat az illetlen jelzőért) Nemzeti Színházról? Hogy a megszokás majd azt is széppé varázsolja? Pedig arról miket írna Fülep Lajos, ha élne! Hát nem tudom. Kívülről nézve olyan, mint egy behúzott nyakú, mérges öregember, belülről meg olyan, mint egy kisvárosi cukrászda. Talán ha majd cukrászdát nyitnak benne, még a Nemzetit is meg fogom szeretni. Addig meg szeretem a Halászbástyát. Szeretem-e A HALÁSZBÁSTYÁT? „Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály: Verses napló)
