Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Elek Lenke: MÁS KOR – MÁSKÉNT - Vak és forgandó
BUDA PEST 20 20 /0 1 16 Boldog új évet! – szajkózzuk szilveszter kor a közhelyszerű jókívánságot. Meghúzzuk a malac farkát. Még több lottószelvénnyel játszunk. A gombunkhoz nyúlunk, ha – egyre ritkábban – kéményseprőt látunk. Már az 1800-as évek képeslapjain – a négylevelű lóhere mellett – a kéményseprő és a kismalac volt a grafikusok kedvenc újévi figurája. „Szerencse, mint olyan nincs, pláne hosszú távon, hiszen mindnyájan meghalunk” – írta Farkasházy Tivadar. Ugyanakkor ebben a rövid emberi létben is szükség van az izgalomra, a hepiendre, a "hátha jobb lesz majd", a győzelem, a siker mámorító érzésére. A magyar nyelvben a szerencse fogalmára számos mondást találunk – vak vagy éppen forgandó – hasonlóképpen a világ szinte összes nyelvéhez. Egy férfiember a maga szerencséjének a kovácsa – figyelmezteti Cal a Titanicban Jacket, aki nevetve meséli, hogy kártyán nyerte el a hajójegyet. És ezzel a halálba vezető utolsó utat... Igaz, hogy így örökre övé lett Rose szerelme. Már az ókori görögök, a rómaiak vagy éppen a maják is játszottak – csak akkor nem egy ezres volt a tét, hanem az élet. Mindezt unalmukban, tudatlanságukban, a természettől való félelmükben, vallási őrületükben vagy hatalmukat fitogtatva tették. A kártya több száz éve szerepet játszik sokak életében, regények, operák főszereplője, bár az ördög bibliáját valamilyen formában mindig korlátozták, tiltották és elátkozták, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején is. Jóllehet, maga a császár és a császárné is szeretett kártyázni, ezt tehát senki nem vette komolyan. A dzsentrikorszak volt ennek a csúcsidőszaka, amikor sikk volt elkártyázni falvakat, fél megyéket, akár egy éjszaka alatt. Tinikorunkban szinte egész nyáron römiztünk, kanasztáztunk – persze ártatlan tétekben, sőt többnyire nem pénzben – a Balaton-parton, csehszlovák kockás pokrócokon heverve. A tinédzserek közül ma kevesen kártyáznak, nem érnek rá a kütyüfüggőségük miatt. Sokan a laptop előtt ülve hajszolják a szerencsét, de mintha nem okozna örömöt és megkönnyebbülést a videojáték, akármennyi a győztes csata és a virtuális halott... Valamikor a munka nélkül szerzett jövedelem tilalma miatt elvileg feketelistán volt a kártya. Aztán ismét feltámadt halottaiból. Az ulti elképesztő sikert aratott, demokratikus módon egy asztalhoz ültetett gyári KISZ-titkárt, lakatost, ornitológust és fodrászt – legalábbis, ha hiszünk a Két emelet boldogság című, hatvanas évekbeli Herskó-propagandafilmnek. A kaszinók betelepítése már a szállodanyitások korszakára tehető. Aztán idővel a legtöbb megszűnt - nem mintha bárki sajnálná. De egy is elég ahhoz, főleg, ha monopolhelyzetben van a tulajdonosa, hogy súlyos milliókat hozzon – neki, nem a rulettasztalnál ülőnek. Az állam mindig álságos módon viszonyult a szerencsejátékokhoz – akkor engedélyezte csak, ha pénzre volt szüksége a kincstárnak, ez pedig gyakran előfordult. Hiszen minden szerencsejáték eleve úgy van kalkulálva, hogy a tulajdonos, a bank vagy az állam legyen az igazi nyertes. Ezt elvben mindenki tudja, mégis reménykedik, hogy ő lesz a kivétel. Ami szintén ki van számolva: ha nem nyerne olykor az ügyfél, akkor elmaradna, ami a tulajdonosnak nem volna jó. Mese a 12 találatról – emlékszünk? A foci- és stadionmánia szolidabb korszakában a legkülönbözőbb rétegekből érkező társaság, egy más kor – másként Vak és forgandó Új esztendő, évszázados szokások FORTEPAN 115165 – adományozó Zsivkov Anita és Koós Árpád Mensáros László a TV-stúdióban, a lottósorsolás felvételén 1972-ben
