Budapest, 2019. (42. évfolyam)
2. szám, február - Zappe László: A letűnő értékek nem múlnak el – csak múzeumba kerülnek
31 Nagy Sándor: „Engesztelhetetlen gyűlölet”. Válás budapesten (1850–1914) Budapest Főváros Levéltára • 2900 Ft ¤Nagy Sándor a „Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából” 5. köteteként és a „Magyar Családtörténetek: Tanulmányok” 2. köteteként megjelent munkájában a magyar főváros 19. századi válási népmozgalmának felvázolására vállalkozott. Azt vizsgálta, hogy milyen szerepet játszott a házasságok szabályozásában és a házassági konfliktusok kezelésében a jog, továbbá az állam, a bíróságok és maguk az érintett házaspárok. A válóperes iratanyag elemzése – a 19. század végéig csak a válások éves számát közlő publikált válási statisztikákkal szemben – módot adott a budapesti válóperes felek teljesen újszerű, sokoldalú történeti demográfiai, illetőleg szociológiai vizsgálatára is. A letűnő értékek nem múlnak el – csak múzeumba kerülnek Zappe László ¤ Egyre fontosabb színházzá válik az RS9. A belváros közepén persze jól ellehet egy pincében működő, alternatív próbálkozásokat pátyolgató intézmény is, egy akkora városban, amilyen Budapest, mindig akad néhány száz, főképp fiatal néző, akit olyasmi érdekel, amit még nem látott. Megveti a rutint, a biztonságot, szereti, ha meglepetés éri minden este. Azért megy színházba. Rájuk számíthatnak a romkertek, romházak, egykori légópicék bérlői. Az RS9 azonban mindinkább kinő ebből a szerepből. Az utóbbi bemutatókk között akad néhány, amelyikre mondandója és/vagy minősége okán is érdemes, sőt szükséges odafigyelni. Ilyen vállalkozás a Kövek is, Jászbe rényi Sándor és Gulyás Hermann Sándor előadásában, és ilyen Botos Évá é, aki CseRSesnyés vagy Csrsnyés (így is úgy is láttam leírva) címmel a mai alternatív színházi szféra tragikusnak látott sorsáról készített előadást. Átírta Csehov ot elejé től a végéig, a 19. századi elszegényedett orosz nemesi család mondhatni félálomban átélt végvonaglását behelyettesítve egy csupa nemes ambícióval eltelve munkálkodó mai, vagy bármikori baráti kör színházcsinálási kálváriájával. Nem állíthatom, hogy maradéktalan élvezettel néztem végig a kísérlet eredményét. Olcsó poénnak tűnhet föl, ha azt mondom, hogy egyik-másik szereplő esetében az amatőrség ábrázolása oly kiválóan sikerült, hogy valóban annak láttam, sőt éreztem. Kísértett, hogy megfogadjam a Madách-i intést: nézd komédiának, és mulattatni fog. Az előadás közben az előzetes tájékoztatásokról s megfeledkeztem, amelyekből tulajdonképpen tudtam, illetve tudhattam volna, ha emlékszem rájuk, az alkotói szándékról. Így eshetett meg, hogy erőszakolt aktualizálást láttam és éltem át. Kicsit úgy jártam a szöveggel, mint amikor új fordításban látom a Hamletet, és közben az agyamban szól az Arany János é. Nem tudok szabadulni az összehasonlítgatásoktól, és eközben odavész az élmény. Alighanem így vesztettem el, az eredetitől megsüketítve és elvakítva, Botos Éva változatának csaknem minden érdemét. Bosszankodtam, amikor önfeledten élvezkedhettem volna is. Már az előtérben, pontosabban a kocsmában megtartott előjátékot is öncélú fontoskodásnak találtam. Talán éppen ettől fogott el a belső ellenkezés, ellenállás, amit az előadás számos erénye sem tudott teljesen eloszlatni.Pedig találhattam volna okot az örömre, akkor is, ha már a szellemet pallérozó nemes kezdeményezések szomorú sorsa fölötti kesergés nem tudott is magával ragadni. Mindenekelőtt Botos Éva játékát, aki talán tehetségéhez, ambícióihoz méltó helyet talál a RS9-ben. Az ezúttal csak Ljubovának nevezett színésznő szerepében tárgyilagos elszántságot mutat, elhivatottsága nem az amatőrök heveny láza, hanem professzionális céltudatosság. De csodálattal néztem Lábán Katalin Firszét is, aki kísértetként járkál a szenvedő-szenvelgő értelmiségiek között. Még Menszá tor Héresz Attilának, aki mesterkéltségével máskor irritálni szokott, jól áll Gajev fellegjáró fontoskodása. Buza Tímea bámulatosan buta cselédlánya ugyancsak szép alakítás. Említésre érdemes a tér elrendezése. A pince hosszában, bal oldalt ülnek a nézők, jobb oldalon pedig egy aránylag keskeny sávban folyik a játék. Ennek a sávnak a végében üldögél a semmittevő Gajev. Díszlet igazából nincsen, de egy ilyen csekély, szűkös terület esetében üres térről beszélni a szó múlt századból eredő színházi értelmében természetesen értelmetlen. Valójában alig üres ez a tér, többnyire mindent betölt a színészek mozgása. Már az is elég, ha a vén inas végigvonszolja magát rajta. Más kérdés, hogy mit gondolok a múlt pusztuló értékeihez való viszonyról. Nem hiszem, hogy bizonyos, divatból kikopó értékekkel együtt minden elvész. Amit meg akarunk menteni, annak meg kell lelnünk az új helyét az új világban. Folyton változnunk kell, ha azonosak akarunk maradni. Ez a paradox vagy dialektikus igazság derül ki valójában a csehovi történetből is. A régi, Csehov előtti Oroszország értékei sem vesztek el végleg, pedig azokat aztán igazán pusztították évtizedeken át. Csak múzeumba kerültek, hogy mindig figyelmeztessenek, biztassanak, segítsenek.
