Budapest, 2019. (42. évfolyam)
2. szám, február - Buza Péter: HULLÓ FALEVÉL - Vad partokon
BUDA PEST 201 9 / 2 26hulló falevél emlékalapítványt. Lilly a szerzői jogokat is erre az intézményre ruházta át, elsősorban hogy ösztöndíjat adhassanak tehetséges ifjú zenészeknek. A nagy ábránd A jogdíj vélhetően jelentős summát tett ki. A hetvenes években csupán a Hulló falevelek után esztendőnként mintegy egymillió forintnak megfelelő francia frank került előbb Lilly, aztán a fondation számlájára. Jacques Prévert-nek ez a verse soha nem híresült volna el Kozma muzsikája nélkül. (És vélhetően Kozma se – akinek a nevét persze sokkal kevesebben tudják hozzákapcsolni a sanzonhoz, mint ahányan azt ismerik). Magát a népszerű dallamot egy baletthez komponálta (Le Rendez-vous, 1946, Roland Petit rendezése a Sarah Bernhard Színházban). Ugyanekkor forgatta Az éjszaka kapui című filmjét Marcel Carné, aki elkérte a kottát, hogy Yves Montand -nal énekeltesse el. A fiatal szí nész főszereplőként ugrott be a produkcióba, Jean Gabin akadályoz tatása miatt. S éppen ebben a filmben kívánta volna megmérettetni magát először moziszerepben, vegytisztán prózában, ezért nem vállalta, hogy előadja. Dallama mint aláfestő zene hangzott el akkor a mozikban, az énekes színpad férfisztárja csak néhány évvel később vette fel a repertoárjára. Ennek nyomán, az ötvenes évek elejétől-közepétől lett világsláger. Zenéje ma is kihagyhatatlan tananyag a jazziskolákban, feldolgozásainak száma felbecsülhetetlen, s felsorolhatatlan: hány világsztár és magyar színpadi énekes tűzte az azóta eltelt bő fél évszázad alatt a műsorára. Kozma viszonya a sanzon műfajhoz ellentmondásos. Egyfelől nyilatkozza, hogy éppen olyan műgonddal kell hogy készüljön, mint bármely nagyzenekari vagy kórusmű, csupán a tömörítés tekintetében van eltérés (de persze nem mindegy, hogy kinek a versét írja át kottára). Ugyanakkor többször azt is, hogy abbahagyja működését, már ami részletesen (ENIGMA, 2013/76. szám), közleménye címében „filozófus muzsikusnak” nevezve Kozmát. Legyen hát filozófus. Marxizmus-leninizmus? Németországban fogalmazza meg egy interjúban: a zene az osztályharc eszköze. Az a dolga, hogy a történelmi-irodalmi tartalmat írja át kottára, szolgálva az üzenetet, a pártos mondanivalót. 1961-ben már többedszer látogatott haza. Megfordult többek között a Vasas Művészegyüttesnél is: „Megrohantak az emlékek – nyilatkozza. Sokat működ tem együtt annak idején, a huszas években, a munkás kulturcsoportokkal, amikor még itt Pesten vettem részt a mozgalomban. Füstös kicsiny helyiségekben jöttünk össze, hol engedélyezett, hol illegális előadásokon.” Aztán felhangzott – a tudósítás erről is hírt ad – a Kozma-kantáta, Louis Aragon versére: „Ballada arról, aki dalolt a kínzások alatt”. 1931 decemberében jelent meg az egyetlen (s elkobzott) számot megért Front című folyóiratban Kozma Zene és ideológia című tanulmánya. Bő egy hónappal később menekül Berlinbe – részben emiatt zaklatja az államrendőrség. Azonnal felveszi a kapcsolatot Brecht ván dorszínházával, hogy több mint egy éven át gondoskodjon produkcióinak zenei-zenészi kiszolgálásáról. 1933-ban aztán, észlelve a sűrűsödő antiszemitizmus fenyegető jeleit, Párizsba utazik. Huszonhat éves. Vele tart – még nem a felesége – akkor negyvenkét éves mentora, a zongoraművésznő, Lilly Anna Apel. „Elveszett kis magyarnak láttam, a fenyegetően hatalmas Berlinben” – magyarázta élettársának különleges helyzetét az asszony sokkal később, a Jo (Zso – ahogy 1939 és 1959 között férjeként becézte, s ahogy kollégái szólították) halála után, 1973-ban publikált riport alanyaként. A riportból kiderül, hogy felvétele idején Lilly többnyire Nizzában él: itt szervezték meg aztán, az asszony végrendelete nyomán (1975-ben halt meg) a Kozma-Egy fotón a négy híresség a Paris Match illusztrációján
