Budapest, 2019. (42. évfolyam)
2. szám, február - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR Ma már csak emlék
15 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Szoborparkőr Ez a fénykép a múlt év őszén készült, akkoriban, amikor híre terjedt, hogy a mártír miniszterelnök szobrát rövidesen elmozdítják majd, hogy érdemei elismerése mellett más fontos beosztásba helyezzék. Nagy Imre kanyargós életpályájának értékelése, mint mondani szokás, szétfeszítené e dolgozat kereteit – szétfeszített már ennél rugalmasabb kereteket is –, és ezúttal arról sincs módunk értekezni, helyes-e minden kormányátalakításnál lecserélni egy ország múltját: most csak annyit jegyeznék meg sóhajtva, hogy nem könnyű egy olyan társadalomban élni, ahol az értékeknek nincs közös nevezője, ahol arról sincsen konszenzus, hogy mindazoknak, akik az idegen megszállókkal szembeszállva szenvedtek mártírhalált, helyük van a nemzeti panteonban, függetlenül attól, miféle úton jutottak el odáig. Arról a gyakorlatról azonban, ahogy a jelenlegi rezsim a változtatásokat végrehajtja, a leghatározottabban el kívánok határolódni. Ha az a döntés, teszem, hogy Kossuthot egy Kossuthabbra kell cserélni, keressünk megfelelő helyet valahol az eredetinek, helyezzük el ott, aztán a helyére kerüljön az, akinek eljött az ideje. Ha a Vértanúk terén mostantól csak a tizenkilences vörös terror áldozatainak van hely, az ötveny nyolcasoknak nincs, akkor el kell dönteni, hová kerüljön Nagy Imre szobra, ott ki kell alakítani a helyet, elhelyezni, újraavatni, aztán mehet minden tovább. De nálunk manapság minden úgy kezdődik, hogy előbb rombolunk, aztán majd lesz valami. (És még nem is a szobrok jártak a legrosz szabbul, hanem a múzeumok: azokat úgy zárják be, szedik szét, teszik a földdel egyenlővé, hogy sokukról még azt se tudni, hol születhet újjá, ha egyáltalán. Nem az volna a legtermészetesebb, hogy ha úgy döntünk, a Néprajzi Múzeum legyen újra Kúria, akkor építünk egy szép új múzeumot, s amikor az kész, átköltöztetjük a cuccot? Aztán jöhetnek a főbírák, ha akarnak. Hogy a többiről már ne is beszéljünk. Mindez nemcsak azzal jár, hogy Budapest hosz szú évekig kénytelen nélkülözni megannyi múzeumát, de komoly értékek semmisülnek meg, és sokkal többe kerül az egész. Érti ezt valaki?) De vissza a szoborhoz! (Hogy pontosan hova vissza, azt most hagyjuk.) Varga Tamás kompozíció ja egy híd közepén álló magányos, szomorú alakot mutat, kit a néző – aki maga is végigsétálhat a hídon, így nemcsak minden oldalról megnézheti a szobrot, de mintegy részese lehet a műnek – egyként láthat elveszettnek, elhagyatottnak és egyfajta vezetőnek, aki középen állva összeköti a jobbról és balról érkezőket. A szobrász egy elegáns, merengő polgárembert ábrázol (Nagy Imre az ötvenes években, amikor elszakadt a mezőgazdasági vonaltól és a pártbeli reformértelmiség vezetője lett, választékos öltözködésével is igyekezett elhatárolódni a szürke pártkáderek seregétől. Segített ebben – ti. az értelmiségi image megteremtésében – a jellegzetes Baradlay Jenő-s szemüveg is, amely aztán, igazán prousti módon, jelképe lett a beteljesedett mártíriumnak is.) Nyakkendő, felöltő, kalap, esernyő: az ember nem így képzelne el egy forradalmárt. Varga Tamás (kinek művére, ez első pillantásra látszik, erős hatást gyakorolt az atyai ouvre) soványra formázza hősét (noha a valóságban korpulens volt), így emelve ki védtelenségét, kiszolgáltatottságát: ám tartásán az is látszik, hogy ez az ember, akit elsodort a történelem, kész vállalni tettei konzekvenciáit. Most például azt, hogy mennie kellett. Névjegy: Nagy Imre. Vértanúk tere. Felállítva: 1996. Elbontva: 2018. Alkotó: Varga Tamás Ma már csak emlék
