Budapest, 2019. (42. évfolyam)
12. szám, december - Imre bácsi
23 Imre bácsi Ahogy maga fogalmazott, „másodgenerációs leégett” családba született, bár a kezdetek nagyon ígéretesek voltak. Dédapja, az itáliai Tarcentóban született Pietro del Medico alapította az első pesti szalámigyárat (huszárosan rögtön magyarul: „Del Medico Péter és Fia Első Magyar Szalámigyár”), amely 1850-től 1912-ig működött. De mire Imre bácsi 1923-ban megszületett, abból már nem maradt semmi. Nyolc éves, amikor elveszíti édesapját, onnantól édesanyja Bécsi utcai családi panziójának jövedelméből élnek – erről és a családról egy tündéri kis könyvben emlékezett meg néhány évvel ezelőtt. S bár nem gazdagok, a polgári lét minimuma azért megvan. Természetes dolog nyelveket tanulni, olvasni, művelődni, egyetemet végezni. Nem természetes a háború közepén, húszévesen gyermekparalízist kapni – és aztán úgy-amennyire felépülve méltósággal sántikálni, majd botozni, mankózni egy életen át. Közben dolgozni, majd családot alapítani, és sikeres, klassz gyerekeket nevelni egy sírig tartó házasságban. A jogi diploma meg ez a családi háttér együttvéve arra volt jó, hogy miután épp bontakozni kezdő diplomáciai karrierje a háborút követően szinte nyomban derékba tört, egész életét hivatalokban, tisztviselőként töltse. A szerzői jog lett a szakterülete, de minden érdekelte: a történelem, a politika, az irodalom, a hétköznapi ember százféle gondja-baja. Így lett belőle minden idők legismertebb sajtólevelezője. Híres a történet: egy krisztinavárosi gesztenyefát akart megmenteni, amelyet úgy körbeaszfaltoztak, hogy látszott: nem fogja túlélni. Írt az érdekében, a fa pedig napokon belül kapott a töve köré egy életmentő tányért. No, ha ez sikerült, más baj is van még a városban, a lapokban... És Imre bácsi semmit nem hagyott szó nélkül. Leveleit haláláig ugyanazon a ma már muzeális jószágnak tekinthető írógépen írta, indigóval, két példányban, így a másolatok – tízezernél is több – végül bekerülhettek Budapest Főváros Levéltárába, páratlan kordokumentumokat szolgáltatva a leendő kutatóknak. Egészen fiatalon kacérkodott az újságírással is, és bár azzal hamar felhagyott, ebben a különös műfajban remekül megtalálta önmagát. Szabatos, lényegretörő, jó stílusban, olykor szarkasztikus humorral megírt leveleinek sokan örültek, de akiket megrótt vagy kérdőre vont, azok se bántódhattak meg soha. Mert nem emberek ellen, hanem ügyek érdekében szólt, és mindig a jobbító szándék sugárzott az írásaiból. Ezt még a sajtószakma is méltányolta: megkapta az újságírók Aranytollát. Ahogy megkapta a legjelentősebb budapesti civil szervezet, a Városvédő Egyesület Podmaniczky-díját, s végül magától a várostól a nagyon megérdemelt elismerést, a Budapestért Díjat is. Amikor a BUDAPEST folyóirat szerkesztőségének előzményeként megalakult a Nagy Budapest Törzsasztal, természetesen hívtuk, jöjjön közénk. Már nagyon nehezen, bottal, mankóval, taxival, de évekig elkecmergett Zuglóból a Spinoza Kávéházba. És tagja lett lapunk szerkesztőbizottságának is. Nagyon hiányzott, amikor már elmaradozott, szomorúan láttuk be, hogy nem megy a járás, ajtót nyitni is lassan kanyargott elő kerekes székével az íróasztaltól az előszobáig. Aztán nemrég jött a hír, hogy a kilencvenhatodik születésnapján végleg itt hagyott bennünket. Drága Imre bácsi, Isten veled. ANTHONY GALL: KÓS KÁROLY – AZ ÉPÍTÉSZET MESTEREI Holnap Kiadó • 9900 Ft • Kiadói kedvezménnyel: 4950 Ft ¤Aligha van olyan magyar építész, aki Kós Károly hoz hasonló mértékben élte volna meg, élte volna át a huszadik század viszontagságait. Az aranykor kellős közepén született, egy soha nem látott fejlődés lázában égő országban nyílt ki szeme a világra, és adatott még neki idő alkotásra az első világháború előtti boldog békeidőkben. Fotó: Sebestyén László
